43.rész – Légkör

Az idő lassan telt, mintha az óra mutatója most a szokásosnál is lassabban vánszorgott volna. A légkör feszült volt és nyomasztó. Tom és én egymáshoz se szóltunk, én még csak rá sem néztem. Nem akartam látni, ahogy azzal a libával bájolog, se hallani. Inkább zenét hallgattam a laptopomon és közben neteztem. Időről időre magamon éreztem az afrofonatos pillantását, de nem törődtem vele. Egyszerűen csak megfeledkezek róla, ahogy ő is tette. Mintha az olyan könnyű lenne… A koncert a szokásos módon lement, a lehető legtöbbet hoztam ki magamból. Hiszen a shownak a magánéletemtől függetlenül jól kell sikerülnie. A buszban ismét zenét hallgattam, és amint megálltunk a hotel előtt, leszálltam és a többiekkel nem foglalkozva besiettem. Elkértem a kulcsom a portán, beléptem a liftbe és megnyomtam a hatost. Sóhajtva vettem ki a fülemből a fülhallgatót. A liftajtó elkezdett becsukódni, megkönnyebbültem. Ám még mielőtt bezárult volna, Tom surrant be mellém az utolsó másodpercekben. Az ajtó összezárt, a lift elindult felfelé. Kínos csend következett, amit végül ő tört meg.
- Beszélnünk kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ám engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit akar. Nem feleltem, nem is néztem rá. Tudtam, hogy ez idegesíteni fogja.
- Miért teszel úgy, mintha itt sem lennék?
- Érdekes, hogy pont te kérdezed ezt.
- Oké, ez jogos. De… - elharapta a mondatot, becsukta a száját. Lehunyta a szemét egy másodpercre, felsóhajtott, majd ismét rám nézett. – Észrevetted, hogy állandóan olyan dolgokon kapunk össze, amiknek semmi jelentősége? Amik totál lényegtelenek? Mi van velünk?
Sóhajtottam. Igaza van. Felnéztem rá, a pillantása lágy volt és kérdő.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. Lehajtotta a fejét, bátortalanul közelebb lépett hozzám.
- Én nem – kezdte halkan. Mély levegőt vett, újra rám nézett és úgy folytatta. – Nem akarlak elveszíteni – a tekintete kétségbeesett volt. Nem válaszoltam. Tudtam, hogy Tom nem az a fajta srác, aki nyíltan beszél az érzelmeiről. Sokkal inkább egy öleléssel, pillantással, mosollyal vagy csókkal szereti kifejezni magát, mint szavakkal. Most mégis megnyílt előttem. Kimondta az érzéseit és tudtam, hogy így akarja kifejezni, fontos vagyok neki. A dühöm már rég elpárolgott, csak szeretetet éreztem iránta.
- Nem fogsz – mondtam. Az arca felragyogott, tündéri mosollyal átkarolta a derekam és szorosan magához ölelt. A légkör teljesen megváltozott, elmúlt a feszültség. Mindketten megkönnyebbültünk.
- Akkor most… megcsókolhatlak? – Kérdezte suttogva. Válaszul csak gyengéden rátapasztottam az ajakaim az övére.