41.rész – Majdnem, de mégse

A napsugarak bekúsztak az ablakon, az arcom melengették. Izmos karok öleltek, az édes szuszogást, mint mostanában mindig, közvetlenül a fülem mellett hallottam. Szóval minden tökéletes lett volna, ha nem arra ébredek, hogy iszonyatosan hasogat a fejem. Nyöszörögve nyitottam ki a szemem, talán tíz perc is eltelt, mire realizáltam a helyzetet. Bill feje a hasamon pihent, karjával a derekam ölelte, lehelete kissé csiklandozta a bőröm. Tom mellettem feküdt, magához ölelt és egyik lába az enyéim között feküdt. Mi a franc? Ő meg hogy került ide? Volt képe velem aludni a tegnapi után?
- Tom – bökködtem, de nem reagált. – Tom, engedj el! Hallod? Eressz már! – Löktem meg. De legnagyobb szerencsétlenségemre ő nem hogy elengedett volna, hanem magával rántott, így sikerült lezúgnunk az ágyról. Erre persze azonnal felébredt.
- Áú! A francba, te idióta! Mondtam, hogy eressz el – emeltem fel a hangom és felálltam.
- Most meg mi bajod van? – Kérdezte rekedt hangon, ásítozva.
- Hogy mi bajom? Volt képed a tegnapi után bejönni hozzám és itt aludni?
- Sandra, igazán nem akarlak kiábrándítani, de ez az én szobám, és te jöttél át hozzám.
- Ohhhh…  - lepődtem meg. Szóval az ő szobája. És én jöttem be. – Hogy mi?!
- Bekopogtál, vagyis inkább majdnem betörted az ajtót, elmondtál mindennek vagy öt nyelven – megjegyzem a felét nem is értettem, aztán hirtelen elhallgattál, mint aki megnémult. Már azt hittem, tényleg baj van, de aztán letámadtál és azt suttogtad, hogy most azonnal szeretkezni akarsz velem. Baromi szexi voltál – vigyorgott.
- Lefeküdtünk? – Kérdeztem döbbenten. Ez gáz! Megfogadtam, hogy hozzá sem szólok, amíg valami magyarázatot nem ad, erre kiderül, hogy én jöttem át, rámásztam, sőt még szeretkeztünk is, de én semmire sem emlékszem. Ilyen nincs…
- Nem, de hogy. Bár nagyon úgy tűnt, hogy tényleg akarod, de mivel láthatóan nem voltál józan, nem akartam, hogy másnap megbánd. Különben is, azt akarom, hogy a szeretkezésünk minden egyes pillanatára emlékezz majd.
Zavartan néztem félre. Most aztán jól beégtem. A tekintetem az ágyon összegömbölyödött, aranyosan szuszogó énekesre tévedt.
- És Bill? – Pillantottam kérdőn a gitárosra.
- Nem sokkal utánad jött át, ő sem épp józanul, hogy ne hagyjuk egyedül. Elénekeltétek nekem párszor a Hey Du-t, összehordtatok egy csomó hülyeséget és elaludtatok.
- Jobb, ha én… most… átmegyek a szobámba letusolni… - motyogtam és otthagytam őket.
A reggeli teendőimmel a szokásosnál gyorsabban végeztem, számomra érthetetlen okból. Halkan dúdolva pakolásztam a cuccaim a bőröndömbe és noha rettentően fájt a fejem, próbáltam nem foglalkozni vele. Kopogtak.
- Gyere! – Kiabáltam ki. Tom lépett be bátortalanul, fekete pólóban, sötét farmerben, fehér pulcsiban és fehér sapkában.
- Zavarok.
- Nem – rámoltam tovább a holmim. A gitáros nem szólt semmit. Felnéztem rá. Még mindig az ajtóban állt és úgy tűnt, kissé meg van szeppenve.
- Megbeszélhetnénk a tegnapi dolgot? – Kérdezte.
- Milyen tegnapi dolgot? – Néztem rá érdeklődve. Fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Még egy kiesett, ám annál kínosabb jelentre?
- Tudod, ami délután volt.
- Nem értem, mire gondolsz – adtam a hülyét, pedig így már pontosan tudtam, hogy hová akar kilyukadni. De ha már így alakult, kíváncsi vagyok, hogy milyen magyarázatot ad.
- Arra, hogy otthagytalak a hallban egy szó nélkül és egész délutánra eltűntem. Nem úgy terveztem, hogy az exemmel töltöm a napom, de leültünk dumálni és elszaladt az idő.
- Az exed? Szerintem a PR-csajod kifejezés jobban illene rá.
- Igaz – bólintott. – De attól még a lényeg nem változik. Gondolom nem esett túl jól neked és én…
- Semmi gond – vágtam közbe.
- … Sajnálom, hogy bunkó voltam. Sosem bántanálak szándékosan, remélem tudod – csak mondta tovább, meg sem hallva az előző mondatom.
- Hé, hé, elég! – Álltam fel, és halványan elmosolyodtam a magyarázkodásán. – Mondom, hogy semmi gond. Nem esett túl jól, ahogy te is mondtad, de túléltem.