39.rész – Kellemetlen meglepetés

A szobában sötétség és csend honolt, az utcáról semmiféle zaj nem szűrődött be. Tom karjaiban feküdtem. Ő már egy ideje aludt, édesen a fülembe szuszogva. Ám még ez a gyönyörű hang sem hozott most álmot a szememre. Talán túl sokat gondolkodtam a többiek reakcióján. Miután visszaértek a városnézésből és kellőképpen kibeszélték a látottakat, betoppant James és David is, bejelentve, hogy az esti koncert technikai okokból elmarad. A srácok örömujjongásban törtek ki, hogy végre rendesen kipihenhetik maguk. Tom pedig kapott az alkalmon, hogy mindenki együtt van, és a nagy ujjongás közepette csak úgy spontán benyögte, hogy: „Srácok! Sandrával együtt vagyunk.” Síri csend lett, mindenki felénk fordult.
- Mármint… úgy együtt? – Kérdezte Georg zavartan. A gitáros bólintott és megfogta a kezem. Bill arcára hatalmas mosoly ült ki és nevetve kijelentette, hogy „Én már tudtam.” Gustav kevésbé tűnt meglepettnek, és azonnal gratulált is nekünk. Majd James következett, aki szerintem végig tudta a dolgot, aztán Georg, aki „Most nem vicceltek? Nem gondoltam volna, hogy ti ketten…” és hasonló mondatokat fűzött hozzá. David furcsa arccal méregetett minket és kijelentette, hogy erről nem tudhat a sajtó és eszünkbe se jusson bárkinek is elmondani. „És persze gratulálok!” – fűzte hozzá a végén, majd eltűnt a szobából.
Nem tetszett nekem, ahogy viselkedik, és volt egy olyan érzésem, hogy szúrja a szemét a dolog és ez ellen tenni is fog.
Néhány nap múlva kellemetlen meglepetés ért. Mivel a nizzai koncert is elmaradt, 22-én már Marseille-ben voltunk. A menedzsereink a recepción intézték a bejelentkezést, mi pedig a bejárattól balra lévő kanapékon foglaltunk helyet és beszélgettünk.
- Szia Tom! – Zavart meg minket hirtelen egy behízelgő női hang. A gitáros a neve hallatán felkapta a fejét és én is kíváncsian néztem fel. Egy hosszú szőkehajú lány állt mellettünk csinos pofival, szűk, fehér miniruhában, ami mély bepillantást engedett a dekoltázsába. Leginkább egy Barbie-hoz hasonlított. Remek! Be sem léptünk, a rajongók máris megtalálnak.
- Chantelle! – Pattant fel az idősebbik Kaulitz mosolyogva. Átkarolta a szőkeség derekát és magához húzta, ő pedig szorosan hozzá simult és megpuszilta az arcát. – Rég találkoztunk.
- Aha, már jó rég volt – mosolyodott el a csaj és végigmérte Tomot. – Azt hittem, felhívsz.
Felhívja? Miért kellene felhívnia? Ki ez a lány egyáltalán? És mi köze Tomhoz?
- Á, tudod, hogy az nem az én stílusom – nevetett az afrofonatos. Mi a…? Mégis mi folyik itt? Ismertem már annyira őt, hogy tudjam, ez a nevetés erőltetett. Megjátssza magát a csajnak? - Na és hogy kerülsz Európába?
- Az unokatesómhoz jöttem látogatóba. Ti pedig… – nézett ránk. A tekintete megakadt rajtam, alaposan megnézett.
- Turnézunk. A többieket már ismered – fordult hozzánk Tom is. – Ő pedig Sandra Braun, az előzenekarunk – intett felém lazán. – Chantelle a Flypside-ban énekel – magyarázta nekem.
- Csak énekeltem. Most szólóban nyomulok – villantott egy mosolyt a gitárosra. Mi a franc? Most komolyan ráhajt Tomra? Ő meg még hagyja is, mikor itt ülök? Na nem!
- Még nem hallottam róluk – szóltam közbe.
- Ezért léptem ki – nevetett fel. A gitáros vele nevetett. – A tiéd a Graffiti, ugye? Bírtam azt a számot. Ütős volt az a tánc, amit a klipben nyomtatok.
- Én még egy dalodat sem hallottam, legnagyobb sajnálatomra – jegyeztem meg vigyorogva. Chantelle csak mosolygott, pedig biztos voltam bent, hogy nem tetszik neki a hangnemem. Aztán mit sem törődve velem ismét Tomhoz fordult.
- Most van pár szabad órám. Nem ülünk be a bárba dumálni?
- De, persze. Bill – nézett az öccsére – felvinnéd a cuccom?
- Nem fogok helyetted is cipekedni.
- Akkor majd megkérem Davidet.
Visszafordult a szőkeséghez és a menedzserhez igyekeztek. Én pedig biztos voltam bent, hogy ő készségesen segíteni fog majd neki. Váltottak pár szót, aztán a páros nevetgélve a bár felé indult és Tom még csak felém se nézett.