32.rész – „De úgy igazán?”

Március 18-a révén Lyonban voltunk. A srácok még javában a hotelben pihentek, mikor én már a csarnokban voltam – a kora délutáni időpont ellenére. A nagy fináléra próbáltam összeállítani a koreográfiát. Igaz, hogy addig még több, mint egy hónap van hátra, de maximalista révén mindent tökéletesen akarok csinálni. Van fogalmatok arról, hogy milyen nehéz olyan koreográfiát összerakni, ami jól néz ki, amiben megcsillogtathatom a tudásom és amiben énekelni is tudok? Azt hiszem, most már sejtitek, miért kezdtem hozzá ilyen korán. Mire a táncosok megjönnek, arra mindennel kész kell lennem,  és akkor még lesz másfél hetem begyakorolni velük az egészet. Egészen addig ezzel vacakoltam, míg a srácok meg nem érkeztek és hangolni nem kezdtek. Hál’ istennek én már rég túlestem ezen. A backstage-be vonultam és kényelmesen elnyúltam a kanapén, hogy a koncertre már ismét fitt és energikus legyek. Lehunytam a szemem és csak hallgattam a beszűrődő dallamokat. Nem tudom, hogyan, de sikerült elszundítanom. Mikor kinyitottam a szemem, Tomot pillantottam meg elsőként, aki a szemben lévő kanapén foglalt helyet és csillogó csokoládészempárjával engem figyelt. Azt hittem, elkapja majd rólam a tekintetét, de nem. Meg sem próbált úgy tenni, mintha nem engem nézett volna. Sóhajtott egyet, majd felállt. Egyértelmű volt számomra, hogy most kisétál és egyedül hagy. De ismét tévedtem. A kanapéhoz lépett és leguggolt mellém.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy, mikor alszol? – Súgta halkan.
- Már említetted – mosolyodtam el.
- Még biztos nem elégszer – gyengéden végigsimított az arcomon. A szívem úgy ficánkolt a mellkasomban, hogy biztos voltam bent, ő is hallja. A pillangók újult erővel csapkodták szárnyaikat a hasamban. – Sandra! Szeretnék bocsánatot kérni. Túlságosan felfújtam ezt az ügyet. Azt hittem, miattam volt. Hogy nem akarsz velem lenni vagy ilyesmi. Pedig csak szimplán rossz kedved volt. Ne haragudj!
- Ne haragudjak? Én voltam bunkó és még te kérsz bocsánatot?
- Nem voltál bunkó. Csak… ez most így jött össze – mosolygott rám.
- Hiányoztál – súgtam és megfogtam az arcomat cirógató kezét.
- Te is nekem – mosolygott és adott egy apró csókot, de én elhúzódtam tőle.
- Ez…. ezt nem kéne…
- Miért?
- Mert nem úgy működik, hogy ha olyan kedved van, vagy épp nincs más, megcsókolsz.  Mert előbb-utóbb olyat fogok érezni, amit nem kéne és nem akarok… csalódni.
- Csalódni? – Értetlenül nézett rám.
- Igen. Mert mi van, ha én komolyan gondolom ezt az egészet? Érzelmekkel meg minden. Te meg útközben rájössz, hogy ez nem neked való. Hm? Akkor mi van? Szépen pofára esek? Na kösz, abból nem kérek.
- Figyelj rám, rendben? – Aprót bólintottam, majd felültem. Helyet foglalt mellettem, és megfogta a kezem. - Veled akarok lenni.
- De úgy igazán?
- Igen, igazán. Szükségem van rá, hogy reggel melletted ébredjek, hogy bármikor megöleljelek vagy megcsókoljalak, ha kedvem tartja. Hogy elvigyelek moziba, bulizni vagy csak kettesben sétáljunk. Szükségem van rád…
- De … nekem nagyon rossz természetem van. Túlzottam maximalista vagyok és szeretem azt csinálni, amihez kedvem van. Ha fáradt vagyok, akkor hisztis és nyűgös vagyok… De ezt már te is tapasztaltad. És…
- Sandra! Ez mind nem számít. Hát nem érted? Kellesz nekem… Mindig. Mindenhogy. Mindenhol.
- Na de…
- Hallgass már! – Mosolygott és az ajkaink szenvedélyes csókban forrtak össze.