31.rész – Büszkeség és balítélet

Felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Csak meg akartam köszönni, hogy kimagyaráztál. Bill mindent elmesélt.
- Semmiség – legyintettem unottan.
- Rossz kedved van – állapította meg közelebb lépve.
- Helyes az észrevételed.
- Na és mi a rossz kedved oka? – Ült le mellém és gyengéden megfogta a kezem.
- Figyelj Tom! Nem akarlak megbántani, de nincs kedvem erről beszélni. És kötve hiszem, hogy te is egy lelkizős beszélgetésre vágynál – elhúztam a kezem. – Most szeretném felhívni a barátaimat, ha nem haragszol. Tom egy másodpercre ledermedt. Pont most koptatták le. Erre nem számított.
- Bocs, hogy zavarni mertelek – vágta oda dühösen, aztán felpattant és elviharzott. Felsóhajtottam. Na ezt most jól megcsináltam… Eldőltem az ágyon és tárcsáztam Nikkit. Meg sem vártam, amíg beleszól, csak kétségbeesetten ennyit mondtam:
- Segítened kell!
Bill a világos  ülőgarnitúrán foglalt helyet felhúzott lábakkal. A mobilján pötyögött és közben fel-fel pillantott az elsuhanó tájra. Ikre leült mellé és egy ideig csak csendben figyelte a tájat.
- Bill – szólította meg aztán halkan az énekest. – Van kedved beszélgetni?
- Beszélgetni? – Kérdőn pillantott fel a mobil kijelzőjéről. Tom csak bólintott egy aprót - Beszélgessünk. Van valami konkrét témád vagy csak…?
- Igazából Sandráról akartam  beszélni veled.
- Sejtettem – mosolyodott el. Figyelmesen végighallgatta a bátyját, aki elmesélte neki, hogy ő csak kedves és figyelmes akart lenni, a lány erre lepattintotta magáról. Bill tudta, hogy testvér milyen nehezen viseli az ilyesmit és igyekezett megnyugtatni őt, hogy mindenkinek lehet rossz napja és egy-egy címlapsztori el tudja venni az ember kedvét.

***

Az elkövetkező pár napban Tommal szinte csak annyit beszéltünk, amennyit muszáj volt, de ez szerencsére nem volt kihatással a munkára. Kezdtek egyre jobban hiányozni a beszélgetéseink, a viccelődéseink, de a mosolyának, gyengéd szempárjának vagy érintésének hiánya még jobban égetett. Már bántam a viselkedésem, noha szerintem Tom is erős túlzásokba esett, de túl büszke voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek. Ő pedig nem kereste a társaságom, bár a szíve mélyén mindennél jobban vágyott rá. Nem tudta, hogyan kéne viselkednie, mit kéne tennie. Így inkább a kerülést választotta. Azt hiszem, a többieknek is feltűnt, hogy nem felhőtlen köztünk a viszony, de soha, egyetlen szóval sem jegyezték meg ezt. Jamesszel sikerült mindent megbeszélnem, úgy tűnt, cseppet sem dühös és tökéletesen megért engem. Ami pedig az újságcikket illeti, adtunk Billel egy tv-s interjút, ahol elmagyaráztuk, hogy nincs köztünk semmi. Az már persze más kérdés, hogy mennyire hitték el.