25.rész – Totális döbbenet

Az interjú gyorsan lezajlott. Először csak általános kérdések voltak: zene, karrier, új cd, fellépések… Aztán jött a magánélet: család, barátok és a szerelem. Mikor a műsorvezető feltette a kérdést, hogy van-e valaki az életünkben, én mosolyogva annyit válaszoltam, hogy ez rajtam kívül nem tartozik másra. A nő mindenáron próbált kihúzni belőlem valamit, de nem járt sikerrel. Végül kissé csalódottan fordult a fiúkhoz. Gustav és Georg egy rövid válasszal elintézték, Bill pedig csacsogott arról is, hogy mennyire szerelmes akar már lenni. Ezután következett a totális döbbenet, Tom válasza által:
- Igen, van egy lány az életemben. Nemrég ismertem meg és igazán megkedveltem.
- Szerelmes vagy? – A nő szinte rávetette magát a friss hírre.
- Talán. Nem tudom. Igazán közel állunk egymáshoz, de nem szeretnék semmit elsietni. Ő nagyon fontos nekem.
- Mondanál nekünk valamit  róla?
- Csodálatos nő. Gyönyörű, okos, céltudatos és rendkívül tehetséges. Nála jobbat senki sem kívánhatna.
Rólam beszélt… Ráadásul élő adásban. Bele sem merek gondolni, hogy ha ez felkerül a netre, hány millióan fogják látni… És mit fog ő ezért Davidtől kapni… Képes volt rengeteg mindent kockára tenni miattam. Buta, buta hercegem. Ó, ha tudnád, hogy mennyire szeretlek!
Meghatódva néztem rá. Gyöngéden rám mosolygott egy másodpercre, majd az öccsére pillantott, aki büszke mosollyal az arcán, elismerően nézte.

Hotelszobám magányában töltöttem a délutánom: zenélgetve, dalokat írva, James-szel egyeztetve – aki szinte azonnal szervezkedni kezdett - , filmet nézve és pihengetve. A fiúkkal az interjú óta nem találkoztam. Gyanítottam, hogy áll a bál Tom miatt, így nem is kerestem őket.
Az erkélyen cigiztem, zenét hallgatva a lejátszómon és halkan dúdolgatva. Odakint már kezdett sötétedni és a levegő is lehűlt. Újabb és újabb remegéshullám futott végig rajtam a vastag kabát ellenére is. Hirtelen egy hideg kéz simította meg a nyakam, egy másik pedig a derekamra fonódott. Megugrottam ijedtemben. Azt csodáltam, hogy nem sikítottam. Vagy talán csak a fülemben dübörgő zenétől nem hallottam? Kikaptam a fülhallgatót a fülemből és felháborodva fordultam meg.  A gitáros állt előttem aranyosan mosolyogva. És, noha a mosolyától és csillogó szempárjától majd elolvadtam, muszáj volt megmondanom neki a magamét.
- Cseszd meg, Tom! Normális vagy? Majdnem szívrohamot kaptam! Nem lehetsz ilyen balfa.sz! Azt akarod, hogy idő előtt elpatkoljak?
- Milyen harcias vagy, ha felhúzod magad  - szemtelenül vigyorogva a mellkasára vont.
- Te húztál fel – jegyeztem meg és megadóan hozzásimultam.
- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni – súgta, miközben végigcsókolta a nyakam.
- Semmi gond. De most menj be! Meg fogsz fázni – finoman az erkélyajtó felé toltam, ugyanis csak egy pulcsi volt rajt. Hátralépett egy aprót, aztán nem mozdult. – Hallod? Menj be! Tooooom…
- Megvárlak – jelentette ki határozottan.
Felnyögtem, majd vettem egy mély levegőt. Mi a fenéért nem lehet rám hallgatni? Inkább lemondok erről a cigiről, minthogy beteg legyen. Beleszívtam egy utolsót, aztán elnyomtam.
- Miattam igazán nem…
- Csss! – Tettem a kezem a szájára, amitől rögtön elhallgatott. – Indíts befelé! – Szigorúan néztem rá, de a végére elmosolyodtam.
- Igenis, anyuci! – Nevetett, aztán belecsókolt a tenyerembe.