24.rész – Nagy tervek a fináléra

Reggel hihetetlenül boldogan ébredtem. Tom mögöttem feküdt, szorosan tartott az izmos karjaiban és a fülembe szuszogott. Csendesen pihentem, nehogy felkeltsem a srácot, miközben a lelkem szárnyalt. Nem tudtam, mitől vagyok úgy feldobva, hisz az este sok mindenről beszéltünk, csak kettőnkről nem. Abban viszont biztos voltam, hogy a tegnapi események hatással lesznek a jövőnkre – Toméra, az enyémre és a többiekére is. A gitáros, amint felébredt, még közelebb húzódott hozzám és gyengéden végigcsókolta a nyakam. Muszáj volt a tegnapinál korábban felkelnünk, délelőttre ugyanis egy tévés szereplés volt megbeszélve, természetesen élő adás. Pedig legszívesebben az egész napot az ágyban töltöttem volna, Tom karjai közt. De eleget kell tennünk a kötelességeinknek. Mielőtt az afrofonatos elengedett volna még édesen a fülembe súgta, hogy köszöni az éjszakát, még soha nem aludt ilyen jól és egy apró csókot adott.
Csodák csodájára fél óra alatt sikerült elkészülnöm. Felvettem a fekete, kockás farmerem, a lila mikrofonmintás pólóm és a fekete Nike edzőcipőm, aminek lila volt a cipőfűzője. Kisimítottam a hajam, a fejemre húztam egy fekete, kötött sapkát. A csuklómra csatoltam egy bőrkarkötőt, a derekamra pedig egy lila-fekete szegecses övet tettem. A sminkemmel nem vacakoltam, hisz azt úgyis megcsinálják az adás előtt. Felvettem a bőrdzsekim, felkaptam a táskám és a hallba siettem. James a recepcióspultnál várt. Kiderült, hogy a többiek már kint vannak, indulásra készen. Ahogy kiléptünk a hotelből még láttam Tomot, aki épp akkor szállt be a sötétített kisbuszba és szemtelenül rám vigyorgott. Nem tudtam megállni, hogy rá ne mosolyogjak, és mellékeltem még egy kacsintást is. Majd én is beültem a bérelt Audiba a menedzserem mellé és elindultunk. A rádióból halk zene szólt, mintegy háttérzajként. A gondolataim folyamatosan akörül a fiú körül jártak, aki inkább hasonlított egy görög félistenre, mint egyszerű földi halandóra – legalábbis szerintem. Aztán hirtelen beugrott valami, amit tegnap este Tom mondott.
- James – néztem a férfira. – Nem tudom David említette-e már, hogy az utolsó koncert után még lesz egy fellépés Berlinben. Ez már nem a turné része, de afféle zárás. A srácok szeretnék, ha ott is én lennék az előzenekaruk. Úgyhogy arra gondoltam, hogy előadok pár új számot. És táncolni is akarok, szóval táncosok is kellenek. Tudod, hogy régen évekig táncoltam és a barátnőm, Nikki még mindig abban a csapatban van. Azt hiszem, ő tudna segíteni. Ja és Bill a duettet is el akarja énekelni. Nagy finálét szeretnék, végülis ez lesz a turnézáró koncert. Mit szólsz?
- Jó ötlet. El kell kezdenünk szervezni. Kellenek táncosok, koreográfus, neked rendszeres edzés kell, be kell gyakorolnod a dalokat. Még sok dolgunk lesz. Szerezzek neked személyi edzőt?
- Köszönöm, de arra nem lesz szükség. A táncosok miatt pedig beszélek Nikkivel.
- Rendben, legyen, ahogy akarod – mosolygott rám.
Elégedett voltam magammal. Minden fantasztikus lesz majd.
Az interjú előtt a színfalak mögött várakoztam, immár kisminkelve, és folyamatosan pörgött az agyam a lehetséges tánckoreográfián. Lép, szaltó, fordul… Nem! Lép, térden csúszik, fordul, hátraszaltó…
Két kar fonódott a derekamra, a tulajdonosuk gyengéden belecsókolt a nyakamba. Ledermedtem. Tudtam, hogy Tom az, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy mer ilyesmit csinálni, mikor bárki megláthat. Főleg, hogy én magam sem tudtam, hányadán állunk.
- Hé! Ez nem éppen a legalkalmasabb hely – fordultam felé szemrehányóan.
- Ne haragudj – engedett el. Bűnbánóan nézett rám, egy apró mosoly kíséretében.