22.rész – Barátok vagyunk… Tényleg?

- Miről van szó tulajdonképpen?
- Ez egy kicsit bonyolult dolog…
- Én azért szívesen meghallgatom.
- Szóval… azt hiszem, hogy én… Áh, hagyjuk! – Legyintettem. – Nem olyan fontos..
- Azt kétlem. Ha nem lenne az, nem törted volna ezen a fejed egész nap.
- Nem ezen gondolkodtam. Vagyis… számomra gyorsan egyértelmű lett a dolog, csak ott van még a másik fele is.
- Ezt így nem nagyon értem – zavarodottan nézett rám.
- Hagyjuk. Tényleg nem lényeges.
- Rendben – bólintott.
- Nézd! Havazik – felé nyújtottam a tenyerem, melyen hópelyhek pihentek, aztán leengedtem a kezem, hátrahajtottam a fejem és az égre néztem. A hó hatalmas pelyhekben, sűrűn kezdett esni. - Gyönyörű! – Súgtam, majd lehunytam a szemem és hagytam, hogy azok az apró, tökéletes csodák az arcomra hulljanak. Mosolyogva néztem Tomra, aki elbűvölő mosollyal az arcán engem figyelt. - Mi az?
- Hihetetlenül gyönyörű vagy – suttogta és gyöngéd szempárja szinte cirógatott. Közelebb lépett hozzám, bal karját a derekamra fonta, jobb tenyerét az arcomra helyezte, hüvelykujjával az arcom simogatta. Egy pillanatig bizonytalanságot véltem felfedezni a szemében, aztán nem habozott tovább. Felém hajolt, ajkai lágyan megérintették az enyémeket. Abban a pillanatban  mintha áramütés ért volt. Karjaim a derekára fontam, hozzá simultam. Szája gyengéden becézgette az enyémet, nyelve hihetetlenül finoman játszott a nyelvemmel. Az ajkaink lassan elváltak, felnéztem rá. Az arca komoly volt, de a szemei lázasan csillogtak.
- Ne haragudj, nem kellett volna. Én csak… Nem is tudom, mit gondoltam. Hiszen barátok vagyunk és… - kezdett magyarázkodásba.
- Barátok? Tényleg így gondolod? – Szakítottam félbe.
- Én… igen… azt hiszem… talán… nem… nem tudom… - motyogta zavartan.
Elmosolyodtam. Szóval ő is épp olyan bizonytalan, mint én. Most jött el az én időm. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Tisztán éreztem rajta a meglepettséget, amitől néhány másodpercre ledermedt. Aztán szorosan átölelt és hihetetlen szenvedéllyel viszonozta a csókom. Percekig csak álltunk így, szorosan összesimulva, és kifulladásig csókoltuk egymást, nem törődve azzal, hogy bárki megláthat minket vagy –ami rosszabb- felismerheti Tomot. Végül levegő után kapkodva váltunk el egymástól.
- Most sikerült alaposan összezavarnod – vigyorgott rám.
- Legalább nem vagyok ezzel egyedül – mosolyodtam el. A fiú már nem szólt semmit, csak adott egy puszit a számra. Lazított az ölelésén, majd elengedett. Azonnal a kapucnim után nyúltam és a fejemre húztam, hogy védjem szinte már jeges füleimet.
- Majd’ megfagyok! – Nyögtem.
- Menjünk vissza a hotelbe. Nem akarom, hogy megfázz.
Fél kézzel átkarolt és gyengéden visszafelé kezdett vezetni. Vacogva öleltem át én is. Eddig fel sem tűnt milyen hideg van. mondjuk az elmúlt percek eseményeit átgondolva ezt nem csodálom.