21.rész – „Aki bizonytalan, az gyenge”

A nap nagy részét egyedül töltöttem a szobámban. Persze nem azért, mert a fiúk nem foglalkoztak velem. Dehogy! Én kértem, hogy hagyjanak. Szükségem volt egy kis magányra, hogy letisztázhassam magamban az érzéseimet és hogy gondolkozzak. Ahogy közeledett a nap vége, egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy szerelmes vagyok Tomba. De vajon ő is többet érez irántam a barátságnál? Ebben már nem lehettem biztos. Már besötétedett, mikor úgy döntöttem, sétálni megyek. Szükségem volt egy kis friss levegőre. Felhúztam a kapucnis téli dzsekim és kifelé indultam. Ám az ajtóban Tom állt. Láthatóan ő is annyira meglepődött, mint én.
- Hát te? – Érdeklődve néztem rá.
- Most akartam bekopogni hozzád és megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Gondoltam, hátha szeretnél beszélgetni valakivel.
- Oh… Ez igazán kedves tőled. Köszönöm, minden rendben.
- Mész valahova?
- Igen, sétálok egyet. Szükségem van egy kis levegőre.
- Öhm… rendben. Akkor én nem is zavarlak. De vidd magaddal Alexet, kérlek. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy nem bóklászol egyedül ilyenkor.
Elmosolyodtam. Ha tudná, milyen jólesik a törődése…
- Jó, persze. De … velem jöhetnél, ha van kedved. Mégiscsak kevésbé vagy feltűnő, mint Alex.
- Ebben igazad van – nevetett. – Szívesen veled megyek. Átjössz hozzám, amíg felöltözök?
Bólintottam. Bezártam a szobaajtót, majd hevesen dobogó szívvel követtem a gitárost, aki szinte pillanatok alatt magára kapott egy fekete kapucnis pulcsit és a hófehér télidzsekijét. A folyósóra lépve Billbe botlottunk.
- Ti meg hova készültök?- Nézett végig rajtunk.
- Csak sétálunk egyet. Te nem akarsz velünk jönni? – Kérdeztem.
A bátyjára pillantott, elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Most nem, köszönöm. Én majd fedezlek titeket. Aztán vigyázzatok egymásra! – Mosolyogva adott egy puszit az arcomra, majd otthagyott minket.
Legnagyobb szerencsénkre sikerült kijutnunk a hotelből anélkül, hogy akár egy rajongóval is találkoztunk volna. Csendben sétáltunk egymás mellett a kivilágított utcán, míg Tom meg nem szólalt.
- Sandra! Biztos jól vagy?
- Igen, persze. Miért kérdezed?
- Csak érdekelt. Feltűnt, hogy ma nagyon egyedül voltál. Azt hittem, valami baj van. Ugye tudod, hogy bármi van, nekem elmondhatod? Szívesen meghallgatlak bármikor. Csak szólj, ha szükséged van valakire.
- Rendben, köszönöm. Tényleg egyedül akartam ma lenni. Gondolkoznom kellett.
- Miről?
- Van… pár dolog, amiben bizonytalan vagyok. Ezeket kellett letisztáznom magamban és átgondolnom.
- Na és sikerült?
- Nagyjából. Egy-két kérdésre még mindig nem tudom a választ és ezt utálom. Nem szeretek bizonytalan lenni, mert aki bizonytalan, az gyenge. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Mindig szeretem biztosra menni, de ez most más. Nem is tudom…