19.rész – Otthon

Már jóval éjfél múlt, mikor Bill fáradtságra hivatkozva aludni ment, noha messze ő volt a legaktívabb hármunk közül. Így ismét ketten maradtunk, csak Tom és én. Órákon keresztül beszélgettünk, aztán a fáradtság megtette a hatását és egy hatalmasat ásítottam.
- Jobb, ha hagylak pihenni. Szép álmokat, Sandra! – Gyengéden magához ölelt, finoman megpuszilt.
- Neked is – nyögtem két ásítás között és eldőltem. Tom néhány másodpercig még mozdulatlanul ült, várakozóan nézett rám. Majd lesütötte a szemeit, felállt és az ajtóhoz indult. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, miközben ő már a kilincsért nyúlt.
- Tom! – Szóltam utána és felültem.
- Igen? – Fordult vissza. Noha komolyan nézett rám, a szája sarkában egy apró mosoly bujkált.
- Nincs kedved itt aludni? Velem? - Meglepett arckifejezése láttán gyors magyarázkodásba kezdtem. – Csak mert a múltkor is olyan jól kipihentük magunk. Hátha most is működne.
- Aha, ez jó ötlet. Szívesen alszok veled – mosolygott. Lassú, fáradt léptekkel visszasétált, megállt az ágy mellett. – Nem zavar, ha boxerben alszok?
- Csak ha téged sem zavar, hogy bugyiban alszok.
- Á, nem probléma – legyintett lezseren, majd vigyorogva levette a pólóját. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, ahogy kirajzolódott előttem az izmos felsőteste. Tom a zavar legkisebb jele nélkül nyúlt a nadrágja kötőjéhez, azonban én inkább lesütöttem a szemem. A torkom rettentően kiszáradt, így elővettem a minibárból egy félliteres ásványvizet és azonnal bele is kortyoltam. Levettem a köntösöm és a kanapé támlájára fektettem, majd az üveget szorongatva az ágyhoz sétáltam. Letettem a palackot az éjjeliszekrényre és csak ekkor fordultam a gitároshoz. Azt hiszem, sikerült teljesen elpirulnom, mikor láttam, milyen vágyakozva néz rám. A szempárja lázasan csillogott, alsó ajkát kissé beharapta. Lefeküdtem mellé, helyet hagyva kettőnk között.
- Jó éjt – súgtam, majd lekapcsoltam a kislámpát.
- Neked is – motyogta.
A szoba teljes sötétségbe borult, csak a légzésünk hangja hallatszott. A feszültség szinte tapinthatóvá vált. A helyzet kezdett kínos lenni. Talán mégsem volt jó ötlet ez az együttalvás. Végül úgy döntöttem, hogy kikapcsolom az agyam és ma már nem gondolkodom. Csak hagyom, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Tomhoz bújtam, a mellkasára hajtottam a fejem. Nem szólt semmit, karját derekamra fektette és ezzel szorosan magához ölelt. Éreztem a leheletét a bőrömön, ajkai lágy csókot adtak a homlokomra. Az iménti feszültség hirtelen mintha elillant volna. A helyét egy kellemes, megnyugtató, melegséggel eltöltő érzés vette át. Olyan, mint mikor az ember hazatért. És egymás karjaiban talán tényleg otthon voltunk.