16.rész – „Nem ott vagyok, ahol képzeltem”

Sötét volt, mikor felébredtem. Nem emlékeztem, mikor mentem a saját szobámba. Ami először feltűnt, hogy ruhában aludtam el. Nyűgösen rúgtam le a lábamról a cipőm, ami tompa puffanással ért földet. Máris kényelmesebb. Aztán ott voltak azok az izmos karok, melyek tulajdonosa magához ölelt. Amint az agyam kitisztult annyira, hogy gondolkodni tudjak, rájöttem, hogy nem ott vagyok, ahol képzeltem. Felnéztem. Az utcáról beszűrődő halvány fényben a gitáros arcát láttam, alig pár centire az enyémtől. Most mi a francot csináljak? Ha megmoccanok, biztos felébred. És ha reggel felkel és itt talál, vajon mit fog szólni? Ugyan már! Mit szólna? Hiszen csak elaludtunk. Ugye? Más jellegű emlékek után kezdtem kutatni az agyamban, de semmi. Csak arra emlékeztem, hogy lefeküdtem mellé, ő mesélni kezdett a családjáról és a barátairól, én pedig egyre fáradtabbnak éreztem magam. Csak nem harapja le a fejem, ha itt maradok. A párnára hajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Tom édesen szuszogott a fülem mellett, ezzel teljesen megnyugtatva. Éreztem, hogy kezdek ismét elálmosodni. Hirtelen mocorogni kezdett, szorosabbra fonta a karjait a hátamon, aztán jólesően felsóhajtott és tovább szuszogott. Szinte önkéntelenül is elmosolyodtam, közelebb bújtam hozzá. Semmi mást nem hallottam, csak édes hangját a fülemben, mégis ez volt a legszebb altató.
A combom kellemesen bizsergett, mikor felébredtem. A bizsergés intenzívebb lett, majd egy egyre erősödő hang is társult hozzá. A telefonom csörgött a nadrágom zsebében. Gyorsan előhalásztam és kinyomtam anélkül, hogy a kijelzőre pillantanék. Bárki is volt az, biztosra vettem, hogy még túl korán van. És mivel az illető épp akkor keltett fel, örülhet, hogy nem vettem fel. Lehunytam a szemem és reméltem, hogy a gitáros nem ébredt fel. Ám a fiú karjai hirtelen megfeszültek körülöttem, nyűgösen nyögött egyet, majd halkan ásított.
- Sandra – mondta rekedtes hangon. Nincs mese, rá kell néznem. Kinyitottam a szemem, óvatosan felpillantottam.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
- Semmi baj – édesen elmosolyodott, kisimított egy kósza tincset az arcomból.
- Jól aludtál?
- Soha életemben nem aludtam még ennyire jól. Azt hiszem, most sikerült rendesen kipihenni magam. És te? Nem volt kényelmetlen?
- Nem, én is remekül aludtam. Csak ne keltett volna fel az az idióta! Pedig még tudtam volna aludni…
- Biztos, hogy még nagyon korán van. Tegnap elég gyorsan kidőltünk. Pihenj még egy kicsit, ráérünk felkelni.
- Áh, már úgysem bírnék visszaaludni.
Fel akartam kelni, de nem tudtam. Vagy talán nem is akartam? Túl jó volt abban a kényelmes ágyban, Tom ölelő karjai közt feküdni.
- Elszívok egy cigit, hogy kicsit felébredjek. Te is kijössz?
- Ha megkínálsz.
- Persze – mosolyogva engedett el, óvatosan kicsusszant az ágyból. Magára húzott egy farmert, egy világos felsőt és egy kapucnis pulcsit. Kimásztam az ágyból, felhúztam a cipőm. Tom időközben belelépett a papucsába, majd mosolyogva egy fehér pulcsit adott a kezembe.
- Biztos hideg van kint, nem szeretném, ha megfáznál – magyarázta. Milyen figyelmes! Észrevette, hogy nincs pulcsim, így kölcsönadott egyet. Na igen! Egy szál pólóban biztosan nem lenne melegem kint. Elvégre február vége van. belebújtam a hatalmas pulcsiba, majd végignéztem magamon. Elég viccesen festettem. Tom – aki időközben már felkapta az asztalról a cigisdobozt – nevetve jegyezte meg:
- Remekül áll neked.
Követtem őt az erkélyre és amíg ő az ajtót nyitotta ki, lopva megszagoltam a pulcsit. Csodálatos illata volt. Odakint végre rágyújtottunk. Igyekeztem minél hamarabb elszívni, mert még így is majd’ megfagytam. Minden porcikám remegett.
- Fázol? – Érdeklődve nézett rám.
- Aha, de nem vészes – ó, dehogynem! Már nem érzem az ujjaim.
- Gyere ide! Nehogy nekem megfagyj! – Szorosan magához húzott, dörzsölgetni kezdte a hátam. Egy pillanatra a nyakához hajtottam a fejem. Éreztem a teste melegét és azt a csodálatos illatot, amit a pulcsiján is éreztem, csak sokkal intenzívebben. Melegség töltött el és már nem is fáztam annyira. Valami fűteni kezdett belülről.