5.rész - Szinte még gyerek

A bőrkanapén ültem és csak vártam. A szobát pár órája  még nevetés töltötte be, most viszont csend volt. Azóta, mióta beléptem ebbe a szobába és megpillantottam a négy fiút, csak Billel töltöttem az időm. A másik háromnak színét sem láttam. James alig pár perce küldött egy sms-t, hogy hamarosan végez és ő is idejön. Davidet sem láttam azóta, mióta Bill elrángatott mellőle. Már megint Bill... Az a furcsa fiú, aki annyira közvetlen és kedves velem. Vajon mindenkivel így viselkedik?
Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja és egy szőke, szemüveges fiú lépett be.
- Végre megtaláltalak! Úgy eltűntetek Billel. Már kezdtük azt hinni, hogy leléptetek.
- Nem, dehogy. Bill körbevezetett, aztán visszajöttünk ide. De már nem voltatok itt.
- Igen. Először benéztünk Davidhez, aztán meg a stúdióba, hátha ott vagytok.
- Akkor elkerültük egymást – rámosolyogtam.
- Aha, úgy tűnik. Gustav Schäfer vagyok – barátságosan nyújtotta a kezét.
- Szia! Sandra Braun – fogadtam el a gesztust. – Te vagy a …
- Dobos – fejezte be a mondatot és leült az egyik fotelbe. – Bill hol van?
- Elment a … - kezdtem, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó és az említett személy lépett be rajt.
- Megvan! – Kiáltotta boldogan és levetette magát mellém. – El se hiszem! Végre! Már mindjárt éhen veszek! – Mondta és közben bepötyögte a mobilján a számokat, amit a kezében szorongatott szórólapról olvasott. – Oké srácok! Mit kértek?
- Rád bízom – mondtam.
- Én is. Addig szólok a többieknek, hogy itt vagytok.
Bill bólintott, majd a füléhez emelte a telefont és pillanatok alatt leadta a rendelést.
- Nincs honvágyad? – Nézett rám érdeklődve.
- Áh – legyintettem. – Már megszoktam. És neked szokott lenni?
- Csak néha. Van, hogy reggel tök szar kedvvel kelek fel és akkor sokkal szívesebben lennék otthon, mint mondjuk a turnébuszban vagy hotelben.
- És ha vége a turnénak,  mit fogtok csinálni?
- Lazítunk egy kicsit. Nyaralunk meg ilyesmi. Esetleg szervezünk egy turnét Amerikába. Nem tudom… Te?
- Visszamegyek New Yorkba és dolgozok az új lemezemen.
- Mióta vagy a szakmában?
- Három éve jelent meg az első lemezem.
- Három éve? Hisz’ akkor még csak 14 voltál. Szinte még gyerek…
- Tudom. De már kiskorom óta csak énekelni akartam. Soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy már akkor fel kellett nőnöm. Hányan mondhatják el, hogy azt csinálják, amit szívből szeretnek?
- Nem sokan. De mi azon kevesek közé tartozunk – mosolygott.