1.rész – Kezdeti nehézségek

A berlini repülőtéren ültem az egyik széken és az embereket figyeltem. A testőröm mellettem foglalt helyet, szótlanul, mint mindig. Ez a helyzet neki is épp olyan furcsa volt, mint nekem. Sehol egy sikítozó rajongó, egy újságíró vagy paparazzi. Itt aztán tényleg nem kell attól tartani, hogy letámadják az embert. A védelmezőm unottan nézett körül, aztán felém fordult.
- Veszek egy üdítőt. Neked ne hozzak valamit?
- De. Kellene egy doboz cigi és rám férne egy kávé is.
- Rendben. Mindjárt hozom.
Hálásan bólintottam és a felém közeledő menedzserem figyeltem.
- Még mindig nincsenek meg a csomagjaink – sóhajtott és leült mellém.
- Majd meglesznek – rántottam meg a vállam.
- Nem hiszem el! Most értünk ide és máris gondok vannak.
- Nyugi! A legfontosabb dolgot nem keverték el.
Kényelmesen hátradőltem a széken. James kérdőn nézett rám.
- Mit?
- Hát engem – nevettem. Mosolyogva bólintott.
- Alex hova lett? – Zavarodottan nézett körbe, mint akinek csak most tűnt fel a nagydarab testőr hiánya.
- Elment pár dologért.
Az izomkolosszus hamarosan visszaért a kávémmal és a cigimmel és ő is helyet foglalt. Egy ideig csendben ültünk, aztán zenét kezdtem hallgatni. Nem tehetek róla, nem bírom sokáig nélküle. Olyan számomra, mint a levegő. A Decode dübörgött a fülemben, mikor tőlünk nem messze észrevettem pár lányt, akik kíváncsian méregettek. Na igen… Meglehetősen érdekes látványt nyújthat egy 17 éves lány két férfi társaságában, pláne ha Alex méreteit is figyelembe vesszük. Mosolyogva mélyedtem el újra Hayley hangjában, mikor James hirtelen felpattant. Furcsállva néztem rá, aztán észrevettem a felénk közeledő reptéri alkalmazottakat, akik a bőröndjeiket hoztak. Most mondjam azt, hogy „Én mondtam, hogy meglesznek”? Kikapcsoltam a lejátszóm és a táskámba süllyesztettem.
- Megtaláltuk a csomagjaikat, uram – mondta az idősebb férfi.
- Szerencséjük!
- Elnézést a kellemetlenségért.
- Ugyan már! – Legyintettem. – Semmi gond. Máshol is előfordulhat.
A fiatalabb srác alaposan végignézett rajtam, kissé furcsán méregetve. Nem értettem, miért. Fekete-fehér kockás cipőt viseltem fehér nadrággal, szűk, fekete bőrdzsekivel, fekete-lila kockás kendővel. Fekete hajtincseim kisimítva omlottak a vállamra, szemeim feketére voltak kihúzva. Semmi durva smink vagy kihívó ruha. Akkor meg? Talán felismert? Nem hinném. Aztán a fiú hirtelen elmosolyodott. Ááá… szóval tetszem neki. Ragyogó mosollyal jutalmaztam meg. Az első, akire rámosolyogtam Európában.
- Menjünk, mert már így is késésben vagyunk! – A menedzser hangja gúnyosan csengett. Magamra kaptam a táskám, Alex pedig átvette a bőröndjeinket és a kijárat felé indultunk. Amint kiléptünk a reptérről, a hideg szél az arcomba csapott, hajamba kapott. Fázósan húztam össze magamon a dzsekim és elővettem egy cigit. Meggyújtottam, mélyen beleszívtam, hagytam, hogy a füst lassan szétáradjon a tüdőmben, majd kifújtam.
- Nem tesz jót a hangszálaidnak – közölte James tárgyilagosan. Köszönöm, de én is tisztában vagyok vele.
- Megegyeztünk, hogy ebbe nem szólsz bele.
- Igen. De a rajongók nem tudhatják meg!
- Ne aggódj már! Itt még úgysem ismer senki.