~ 55.rész – Örökké vagy soha? ~

Tom Kaulitz másnap délután a nappali kanapéján ült és tvzett. A gondolatai néha elkalandoztak Sam felé. Egy kicsit aggódott érte. A suliba lépve Samhez vezetett ugyanis az első útja, de a lány nem volt sehol. Emma pedig azt mondta, nem tudja, hol van a legjobb barátnője. A gitáros tudta, hogy hazudik neki. Érezte. Azt gondolta, talán azért, mert még haragszik rá.
Elővette a mobilját a zsebéből és pötyögni kezdett rajt:
„Szia! Nem voltál ma suliban, pedig én jó baráthoz illően benéztem hozzád :) Baj van? Vagy beteg vagy?”
Elküldte az sms-t és várt.
- Szia Bill! – Köszönt az öccsének, aki akkor ért haza a suliból. – Mizu?
- Ez a postaládában volt. Neked jött – nyújtott felé egy fehér borítékot.
- Kitől? – Kérdezte meglepve.
- Nem tudom. Nincs rajt feladó, se bélyeg.
Tom azonnal kikapta a kezéből és gyanúsan méregette. A nevén kívül valóban nem volt rajt semmi. De az írás… Azok a kerek betűk nagyon is ismerősek voltak. Kapkodva bontotta fel a borítékot és húzta ki a tartalmát. Egy kép volt róla és Samről. Az első közös képük. Nem tetszett neki ez az egész. Gyorsan széthajtotta hát a kép mellé csatolt lapot és olvasni kezdte.

„ Drága Tom!
Akárcsak tegnap te, most én sem tudom, mit mondhatnék neked. Hazudtam, mert muszáj volt. Nem akartam a kelleténél korábban összetörni a szíved. Ne haragudj!
Furcsán alakult a kapcsolatunk, nem igaz? Tudod… Mikor már azt hittem, tényleg örökké együtt leszünk, te ráébresztettél, hogy talán soha nem illettünk igazán össze.
De már mindegy is. Ne pocsékold arra az időd, hogy engem keresel. Nem éri meg. Meg kell értened engem. Most csak tönkretennénk egymást. Ha tényleg együtt kell lennünk, a sors újra összehoz majd minket, hidd el.
Örökkön-örökké szeretni foglak téged.

Sam”

A gitáros döbbenten nézte a papír. Mi a franc? Ezt most tényleg egy búcsúlevél? Na de…
Rájött, hogy most nincs ideje töprengeni. Felugrott, öccse kezébe nyomta a levelet, az előszobába sietett és felkapta a cipőjét.
- Tom! Baj van? – Kiáltott utána Bill.
- Olvasd el! – Válaszolt és már el is hagyta a házat. Amint a járdára lépett, futásnak eredt. Soha életében nem sietett még ennyire. Úgy érezte, a tüdeje felmondta a szolgálatot és nem kap levegőt. De abban a pillanatban nem érdekelte. Mikor befordult az utcába, ahol Federék háza állt, észrevette a szerelmét, aki a kocsiba készült beszállni.
- Sam! – Kiáltotta kétségbeesve. A lány ránézett, ajkai keserű mosolyra húzódtak, majd beült a hátsó ülésre.
- Nem akarsz beszélni vele? – Nézett rá az édesapja a tükörben. Megrázta a fejét.
- Induljunk! – Szólt az anyukája. A férfi rálépett a gázra, az autó elindult. A graffitis könnyes szemekkel nézett hátra. Tom alakja egyre távolodott, a nevét egyre halkabban és kétségbeesettebben hallotta tőle.
- Ne! Álljunk meg, nem hagyhatom itt! Álljunk már meg! – Kiabálta szinte hisztérikusan. De az édesanyja nemet intett.
- Így lesz a legjobb mindkettőtöknek, hidd el! – Nézett rá.
Sam újra hátrafordult, arcát sós könnycseppek áztatták.
- Szeretlek! – Súgta halkan.
Tom kitartóan futott a kocsi után, látta a lány könnyes arcát a hátsó szélvédőn keresztül. De akármennyire is sietett, nem tudta utolérni őket. És az autó sem állt meg, hiába kiáltozott.
- Szeretlek! – Kiáltotta, mikor az Audi lefordult az utca végén és végleg eltűnt a szeme elől, a lánnyal együtt.
Térdei a kemény betonnak ütköztek, arcán könnyek peregek. Tudta, hogy mindennek vége. Egyedül maradt az út közepén az apró darabokra tört szívével.

~ Vége ~