Emlékek: 1.rész

- Alexander Kaulitz! Gyere ide, de azonnal! – Kiabáltam fel az emeletre dühösen. Pár pillanat múlva megjelent a lépcső tetején egy bő ruhákat, kendőt és rasztahajat viselő fiatal srác.
- Igen, anya? – Kérdezte félénken, miközben lefelé igyekezett.
- Ez meg mi? – Emeltem fel egy tangát, amit az előbb találtam a kanapén, a párna alatt és biztosan nem az enyém volt.
- Hát az úgy volt… hogy átjött Natasha… és aztán… - magyarázkodott, miközben zavartan vakargatta a tarkóját.
- Akarom én tudni? – Kérdeztem tőle már jóval nyugodtabban.
- Inkább nem! – Vágta rá azonnal.
- Gondoltam – sóhajtottam, aztán a konyhába mentem.
- Csinálnál nekem egy olyan isteni szendvicset, mint a múltkor? – Jött utánam Alex és hatalmas őzike szemekkel nézett rám.
- Persze – mosolyodtam el.
- Köszönöm! – Adott az arcomra egy puszit, aztán leült a pult mellett lévő egyik bárszékre. Elővettem a hűtőből a hozzávalókat és nekiláttam elkészíteni.
- Én is kérhetek egyet, anya? – Jött be egy szőke, felzselézett hajú, szűk pólót és tapadós farmert viselő fiú és leült a másik székre.
- Igen – neki is küldtem egy mosolyt, és újból ügyködi kezdtem. Miután kész lettek a szecsók, eléjük tettem.
- Jó étvágyat!
- Köszönjük! – Mondták egyszerre és nekiláttak.
- Anya! – Szólított meg a rövid hajú. – Meséld el nekünk, hogyan jöttetek össze apával!
- Jaj, Aaron! Már vagy ezerszer hallottuk a sztorit! – Mondta a rasztás nála 12 perccel fiatalabb öccsének.
- Na és? – Húzta fel a szemöldökét a bátyjára pillantva. – Attól még jó hallani. Anyu tök jól meséli el.
- Na jó! – Sóhajtott fel Alex, aztán a két csokoládébarna szempár rám szegeződött.
- Az egész egy esős napon kezdődött. Emlékszem, hogy nagyon rossz kedvem volt, mert korán kellett kelnem, és az időjárás csak rontott a helyzeten. Már reggel fél hétkor az ügynökségen kellett lennem, hogy aztán Mattel, a menedzseremmel együtt a fotózás helyszínére menjünk. Csak annyit tudtam az egészről, hogy a zenekarral fognak fotózni és hogy direkt engem kértek. Mondjuk ez nem volt meglepő, mert…
- … te voltál az egyik legkeresettebb modell akkor – fejezte be a mondatomat Aaron.
- Valahogy úgy – mosolyogva túrtam bele a hajába.
- Ne máááár, anya! – Húzta el a fejét, mire én felnevettem. – Inkább folytasd!
- Szóval aznap különösen rossz kedvem volt. Egy régi, elhagyatott épületbe mentünk, ami a város szélén állt. Az emberek már a helyszínt rendezték be, beállították a fényeket, elővettek a ruhákat, össze-vissza rohangáltak. Egy fotózás sok munkával jár. Aztán a tömegben egyszer csak megláttam őt. Ma még is pontosan tudom, hogy mit viselt. A kelleténél két számmal nagyobb, sötét farmer volt rajt egy bő, fekete Karl Kani pólóval, fekete cipővel és egy fekete alapon fehér csíkos pulcsival. Fekete hajfonatai a vállán pihentek, homlokára fekete kendő volt kötve. A fotós asszisztensével beszélgetett, aztán hirtelen rám pillantott. Elmosolyodott, az ajakpiercingjén megcsillant a fény. Azt hiszem, már akkor beleszerettem. Matt folyamatosan mondta a magáét, de én nem is hallottam a szavait.

- Figyelsz te rám? – kérdőn nézett rám.
- Persze – fordultam hozzá kelletlenül és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Jó. Gyere! – karon ragadott és húzni kezdett. Hátrafordultam, de ő már nem volt ott.
- Szia! Én Pete vagyok, a stylist – állt elém hirtelen egy magas, fekete srác.
- Örülök! Sandra Stegner vagyok – nyújtottam a kezem mosolyogva. Elmosolyodott és elfogadta a gesztust.
- Tudom! – Nevetett fel. – Gyere! Választunk neked valami ruhát – elindult, én pedig követtem.
- Sandra! – Szólt utánam Matt. Visszafordultam, kérdőn néztem rá. – Tíz perced van átöltözni.
Bólintottam és követtem az öltöztetőt.
- Oké. Billel kezdesz… - megállt egy ruhaállvány mellett és lázasan keresgélni kezdett.
- Hogy kivel? – Néztem rá értetlenül.
- Bill Kaulitzcal. Ő a Tokio Hotel énekese. Meglepettnek tűnsz. Nem tudtad, hogy velük fotóznak?
- Nem tudtam a részleteket.
- Értem. Ezeket vedd fel, kérlek! Mindjárt visszajövök! – A kezembe nyomta a ruhákat és ott hagyott. Levettem a trikóm és felvettem helyette a lila-fekete fűzőt. Lekaptam a farmeromat és éppen a fekete csőnacit húztam fel, mikor megütötte egy beszélgetés a fülemet.
- Haver! Nézd már a kilátást!
- Nem semmi a csaj! Hey, kislány! Jó vagy hátulról! – Szólt oda hozzám.
- Tudok róla, kösz – válaszoltam és mit sem törődve a rólam beszélgető srácokkal felhúztam a fekete tűsarkú, hosszúszárú csizmát is.
- Nem fordulnál meg? Megnéznénk előröl is.
- Jobban nézek ki, mint az eddigi barátnőid – vetettem oda, majd kikapcsoltam a mobilom és a táskámba tettem.
- Biztos? – Suttogta hirtelen valaki a nyakamba és végigsimított a fenekemen. Az agyamat elöntötte a düh és gondolkodás nélkül lekevertem egy hatalmas pofont az illetőnek. Csak ekkor vettem észre, hogy az afrofonatos srác áll előttem, aki a fotós asszisztensével dumált. Kezét az arcához kapta, dühösen meredt rám. A háttérben egy barna hajú fiú nevetni kezdett és hirtelen megjelent mellettünk és punkfrizurás is.
- Látom már megismerkedtetek – mosolygott. – Én Bill vagyok, Bill Kaulitz – felém nyújtotta a kezét, mire én elfogadtam.
- Szia! Sandra Stegner.
- Ő pedig a bátyám, Tom – mutatott a velem szemben álló fiúra.
- Ez a tuskó? – Néztem rá hitetlenkedve.
- Tudod te, kiről beszélsz? Én a Tokio Hotel gitárosa vagyok. Lányok milliói imádnak. Nálad ezerszer jobb csajokat is bármikor megkaphatok, csak egy szavamba kerül.
- Akkor engem hagyj békén! – Vágtam rá dühösen. Hirtelen megragadta a karom és közelebb húzott magához.
- Azt hiszed, ennyivel el van intézve, hogy…
- Tom! – Szólt közbe hirtelen Bill. – Elég lesz! Engedd el! Ne felejtsd el, hogy egy hölgyről van szó és hogy dolgozunk. Viselkedj! Amúgy meg jogos volt a pofon, mert te kezdted a dolgot.
A gitáros ekkor elengedte a kezem, mérgesen a szemembe meredt, majd hátat fordított és ott hagyott minket, miközben azt morogta: „Az embernek már szórakozni sem szabad?”
Billre néztem, aki gyengéden elmosolyodott.
- Örülök, hogy megismerhetlek. És ne haragudj a bátyám miatt.
- Nem te tehetsz róla. És már megszoktam az ilyen helyzeteket, ne aggódj!
- Tom amúgy jófej, csak a szép nők a gyengéi. És nincs hozzászokva a visszautasításhoz.
- Hát… valahol mindent el kell kezdeni.
- Igen – mosolygott. – Ezt Pete küldi neked. Csak közben Gustavnak is ruhákat keres.
- Köszi – megfogtam a felém nyújtott fekete bőrdzsekit és felvettem.
- Csinos vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. – Akkor…irány a sminkes?
Bólintott egy aprót és elindult, én pedig követtem.
- Azért nem volt semmi, ahogy felpofoztad – nevetett és elismerően rám pillantott.
- Az összes idiótát így pofozom fel. Nem értem, hogy a bátyád miért nem a barátnőjén éli ki a vágyait.
- Nincs barátnője. Mármint állandó…
- Hm. Na és neked?
- Nem, nekem sincs. Szeretném, de sajnos még nem találtam meg az igazit. Erre!
Hirtelen jobbra fordult. Mentünk még pár métert, aztán Bill leült az egyik sminkasztalhoz, én pedig a másikhoz. Alaposan kifestettek minket, majd megcsinálták a hajunkat. Mikor kész lettem. Meglepődve szemléltem magam a tükörben. Nem ismertem magamra… A hajam két oldalt a fejbőrömhöz volt fonva felfelé, a középen pedig alaposan feltupírozták. A szemem feketére volt satírozva és hosszan kihúzva. Mikor megfordultam, Bill állt velem szemben és alaposan végignézett rajtam.
- Ne értsd félre, mert amúgy is gyönyörű vagy, de most… elképesztő…
- Igen, én is totál megdöbbentem.
- Sandra, Bill! – Jött oda hozzánk az asszisztens. – Adódott egy kisebb technikai problémánk, de kb negyed óra alatt megoldjuk. Majd szólok, ha kezdünk.
- Oké, kösz – válaszoltam a fiatal nőnek, aki el is tűnt. – Na jó. Én kimegyek rágyújtani.
- Kimehetek veled?
- Édes, hogy megkérdezed, de én nem korlátozhatlak téged. Azt csinálsz, ami akarsz. De igen, örülnék, ha velem tartanál.
Elővettem a táskámból a cigarettát és kimentünk. Megálltunk az épület mellett és mindkettem rágyújtottunk.
- Miért engem kértetek fel a fotózáshoz? – Érdeklődve néztem az énekesre.
- Igazából én választottalak. David egyik nap behozott pár képet és mondta, hogy nekem kell modellt választanom, mert velem készül a legtöbb kép. Végignéztem a fotókat és a tiédben megfogott valami. Láttam a tüzed a szemedben és ez nagyon tetszett – rám mosolygott, én pedig viszonoztam.
- Milyen zenét hallgatsz? – Kérdezte.
- Változó. Punk, rock, hip-hop, pop…Amihez épp kedvem van.
Az eső hirtelen ismét csöpögni kezdett. Pedig úgy örültem, mikor elállt. Az égre néztem és lemondóan sóhajtottam.
- Utálom az esőt. Mindig elrontja a kedvem.
- Én se vagyok oda érte – nevetett. – De azért egy csók az esőben elég romantikus.
- Az, de akkor is…
- Van egy szempilla a bal szemednél.
- Hol? – Az arcomhoz kaptam a kezem és a bal szemem alatt söprögetni kezdtem.
- Odébb. Várj, majd én – az arcomhoz emelt a kezét, óvatosan végigsimított a szemem  alatt.
- Oké. Már nincs ott – mondta, de a kezét nem húzta vissza. Rám mosolyogott, finoman megsimogatta az arcom, felém lépett egy aprót. Nyílt az épület ajtaja, egy gúnyos hang ütötte meg a fülünket.
- Látom sikerült megszelídíteni a vadmacskát.
Bill visszahúzta a kezét és megfordult.
- Tom! Ez nem az, amire gondolsz.
- Tényleg? Akkor mi? – Odasétált hozzánk és megállt mellettünk.
- Én csak… - kezdte az énekes.
- Ez nem rád tartozik! – Vágtam közbe.
- Nem tőled kérdeztem! Majd szólok, ha érdekel a véleményed! – Rám villantotta dühös tekintetét.
- Mégis kinek képzeled te magad? Nekem senki nem parancsolgathat! Főleg nem egy ilyen beképzelt hólyag! Baromi nagy arcod van, csak azért, mert a TH gitárosa vagy. És? Én meg keresett és világszerte elismert modell vagyok. Fogadok, hogy rövidebb idő alatt értem el a sikeremet, mint te és jobban is keresek nálad. Mégse nagyozok!
- Ez van, Cica. Ha nem tetszik, el is mehetsz.
Felemelte a kezét és végigsimított az oldalamon. Gondolkodás nélkül pofon vágtam.
- Tudod… sok bunkóval találkoztam már, de te mindegyiken túlteszel.
Elnyomtam a csikkem és bementem az épületbe.