A függöny hullámzik, majd hirtelen lehull…Megjelenik az a bizonyos tojás vagy ahogy mások hívják: a gömb. Gustav már bent van. Megjelenik Tom és Georg. Az első szám a Komm. Tom a húrok közé csap, Bill torkát elhagyják az első hangok. A csarnok megtelik a varázslatos dallammal, mindenki sikít. A képek folyamatosan készülnek. Az egyik másodpercben Tom még mosolyog, a következőben pedig csak a gitárjára koncentrál. A híresztelések ellenére Tom nagyon jókedvűnek tűnt. Legalábbis nálunk sokszor mosolygott. Az Alien alatt, mikor mindenki feltartotta a papír alieneket, a srácok csak mosolyogtak. Látszott, hogy örömet szereztek nekik a rajongók.
A régi számok is előkerültek: az örök kedvenc, a Durch den Monsun ,az Übers ende der Welt és az Ich brech aus. Élőben minden annyira más. Tom minden mosolyára emlékszem, minden  arcrezdülésére. Az In your shadow alatti fájdalmas arckifejezésére. Majdnem elsírtam magam, mikor ránéztem. Sosem láttam még olyan szomorúnak. Olyan érzelmek voltak az arcán, amit nem gondoltam volna, hogy egy szám ki bír váltani belőle. Legszívesebben odamentem volna hozzá és megvigasztaltam volna.
Tom jó párszor telibe talált az ásványvizével. Persze az üveget totál a másik irányba dobta mindenki. Bill és Gustav vizéből is kaptam rendesen, már csak Georg hiányzik a sorból.

A nap folyamán, a hosszú és szinte végeláthatatlan várakozás közben sokszor úgy gondoltam, hogy soha többet. Komolyan megéri egész nap egy csarnok előtt állni, sokszor összepréselődve, csak azért, hogy bent jó helyem legyen? Néha úgy éreztem, hogy nem. Nagyon nem. De mire a koncertnek vége lett, rájöttem, hogy nagyon is megéri. Mikor kb. 5 méterre állnak tőled és te majdnem meghalsz, mert fáradt vagy és fáj minden porcikád, de akkor is, semmi másra nem cserélnéd el azt a pillanatot. Senki és semmi nem ér annyit, mint az a másfél óra. Másfél óra mikor semmivel sem foglalkozol, csak hogy látod azokat, akiknek már több éve fontos szerepe van az életedben. Akik néha több, néha kevesebb szerepet játszanak a minden napjaidba, azonban mindig ott vannak. Akik mindig bekúsznak a gondolataid közé, néha teljesen észrevétlenül. Tudom, hogy a Tokio Hotel örökre az életem részévé vált.

A koncert után a hátsó bejárathoz mentünk és a srácokra vártunk. Nagyon hideg volt, legalábbis a benti fullasztó meleg után úgy éreztük. Fáztunk, de nem érdekelt minket. Látni akartuk őket, csak még egyszer. Kb. másfél órát várakoztunk, közben beszélgettünk. A biztonságiak is megjelentek egy idő után, hátrébb tolták a tömeget és szalagokat húztak az út két oldalára. Kigördült 2 kamion, egy mentő és néhány autó, majd hosszas várakozás után a sötétített ablakú busz is. Fogalmunk sem volt arról, hogy a srácok is bent voltak-e, de úgy döntöttünk, nem várunk tovább. Egy darabig együtt mentünk a többiekkel, majd elbúcsúztunk tőlük és mindenki indult a saját útjára.
Hajnalban értünk haza, út közben már elaludtam a Humanoidot hallgatva. Mikor itthon felébredtem, alig emlékeztem valamire a koncertből. Sok volt egyszerre az egész nap. Annyi minden történt… De aztán másnapra már minden egyes részlet a helyére került.

Nem is tudom, mit mondhatnék még. Szeretném megköszönni a szüleimnek, hogy teljesülhetett ez az álmom. Nem is tudják, hogy mennyire boldoggá tettek. Köszönöm a srácoknak is azt a csodálatos koncertet, felejthetetlen pillanatokat, melyek örökre az emlékezetembe égtek. Köszönöm nektek is csajok, hogy egész nap velem voltatok és mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom, ti bíztattatok. És végül, de nem utolsó sorban, köszönöm neked, Nina, hogy mikor úgy tűnt, minden romba dől, te kitartottál mellettem .