(Keine) Freunde bleiben

Hűvös őszi este volt, az idő is későre járt már. Az éjszaka sötétjét a lámpák fénye űzte el Berlin utcáin. Egy magas, vékony alak rótta az utakat. Egy fiatal lány. Fel sem nézett az aszfaltról, hisz csukott szemmel is tudta a járást a kedvenc helyére. Útja a város szélére vezetett, egy régi, kissé romos házhoz. Azóta imádta ezt a helyet, mióta először volt itt. Pedig ő is csak véletlenül járt erre, mikor első alkalommal feltűnt neki az épület. Nem tudta, más is gyakran megfodul-e itt rajta kívül, de úgy érezte, csak az övé. Az ő rejtekhelye, ahol bármikor elbújhat a világ és a gondok elől. Bement a házba, aztán fel az első emeletre, a másodikra, majd a tetőtérbe. A régi faajtó hangos nyikorgással nyílt ki, a lány kilépett a tetőre. Szerette innen nézni Berlint. Este minden ki volt világítva, ő pedig sosem tudott betelni ezzel a látvánnyal. A szél az arcát csiklandozta, hajába kapott. Lehunyta a szemét és azt képzelte, hogy a szél helyett a fiú simogatja arcát, játszadozik fekete fürtjeivel. Halk nesz ütötte meg a fülét, az ajtó ismét nyikorgott, a lépések zaja egyre közelebbről jött.

- Tényleg olyan gyönyörű, mint ahogy emlékeztem! – hallotta a háta mögül az imádott hangot. Annyiszor képzelte, hogy neki mond hasonló bókot, de nem. Ez csak egy buta ábránd, ami sosem lehet igaz.

- Igen, az! – felelte halkan. Nem fordult meg, nem akart a szemébe nézni és minden mozdulatával hazudni neki. Bárcsak minden máshogy lenne! Bárcsak ne ismernék egymást olyan régóta!

- Mi a baj? – a lány mellé lépett és rögtön a lényegre tért. Sosem volt erőssége a  kertelés.

- Semmi – válaszolt zavartan. Hogy mondhatná neki, hogy „Te vagy a baj”? Hogy „Te tehetsz mindenről” ?

- Csak akkor jössz ide, ha valami bánt. Szóval?

- Nem érdekes! – elfordította a fejét, jelezve, hogy erről nem akar többet beszélni. A srác megfogta a kezét és elé állt.

- Hey, Hercegnőm! – megfogta az állát és maga felé fordította a fejét. A lány régen nagyon szerette, ha így hívta, de  most már zavarta, mert tudta, hogy neki ez nem jelent semmit.

– Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. A legjobb barátod vagyok, nekem bármit elmondhatsz. Mi bánt? – nézett a lányra aggódva.

- Én… én… - nem tudott mit mondani. Belenézett abba a csodaszép mogyoróbarna szempárba és el is veszett bennük. – Engedj el, kérlek! – suttogta.

- Mi? – kérdezte a fiú meglepődve.

- Csak… egyedül akarok lenni. Menj el, kérlek! – lehajtotta a fejét és tett pár lépést hátra. De a srác a keze után kapott és visszahúzta magához.

- Engedd, hogy segítsek!

- Nem tudsz! Nem mondhatom el és különben sem értenéd…

- Ha meg sem próbáljuk…

- Én… én már nem akarok a barátod lenni… - úgy hangzott a mondat, mint egy tompa nyögés.

- Mi? Miért? Csináltam valami rosszat? Vagy valami hülyeséget mondtam? – faggatta kétségbeesve – Bármit is csináltam, kérlek, ne haragudj! Te is tudod, hogy sokszor mondok olyat, amit később megbánok. Ne haragudj rám! – könyörögve nézett rá.

- Nem értettél meg! – hajtotta le a lány ismét a fejét.

- Bármi is az oka, beszéljük meg! Nem csinálhatod ezt! Már olyan régóta ismerjük egymást és… és mindig jóban voltunk!

- Ahj! – sóhajtott és kijjebb ment a tetőn, hogy jobban lássa a várost. – Pont ez a baj! Én nem akarok már „csak” jóban lenni veled!

- Akkor mit akarsz? – lépett ismét elé. A csodaszép szempár érdeklődve figyelte. A parfümje illata elbódította, a közelsége megrészegítette. Végigsimított a karján és átkarolta a derekát. Pár pillanatig habozott, aztán magabiztosan válaszolt.

- Téged…- megsimította a fiú arcát - … téged akarlak, Tom.

- Csak kérned kell… - vigyorodott el, aztán lehajolt és megcsókolta a szépséget. Erre várt már mióta! Élete legjobb csókja. Lágy és gyengéd, mégis szenvedélyes és követelőző. Nem tudta, hogy mit hoz a holnap, hogyan alakul a jövő, hogy örökre együtt lesznek vagy csak egy rövid ideig. Ezernyi megválaszolatlan kérdés merült fel benne, de egy dolgot biztosan tudott: azt, hogy többé már nem lesznek barátok.