Az ikrek a turnébuszhoz mentek és felszálltak rá. Georg és Gustav valami videójátékkal játszott, nem is figyeltek rájuk. Bill az asztalhoz ült, aztán maga elé tette a laptopot, amely mindig a buszon volt. Nem sokszor használták, de most kifejezetten jól jött. A gitáros helyet foglalt testvére mellett, és ő is a képernyőt kezdte bámulni. Az énekes megnyitott egy keresőt és beírta az egyetlen olyan szót, ami hozzám kötötte bátyját. Lassan, de határozottan nyomkodta egymás után a billentyűket. Először lenyomta az l-t, aztán az e-t, utána az x-et, végül az i-t. Még egyszer elolvasta a szót : Lexi, aztán ráment a keresésre. A kereső kiadott egy csomó oldalt, de egyiken sem találták, amit kerestek. Egymás után kutatták végig a listán kiadott oldalakat, míg Tom idegesen fel nem állt.

- Semmi értelme! Úgysem találjuk meg…

- Ne csináld már! Még csak most kezdtük el!

- Most? Már 2 órája itt ülünk!

- Te sem gondoltad, hogy könnyű lesz…

- Nem, de… - akadt meg a gitáros. Testvérének úgy tűnt, mintha egy pillanatig erősen gondolkodott volna, aztán hirtelen megszólalt: - … lehet, hogy… Menj arrébb! – lehuppant Bill mellé, és az énekest szinte a falhoz paszírozta.

- Hé! – lökte meg Bill.

- Jó, bocs! – csúszott arrébb. Kezeit a laptop billentyűzetére helyezte. Minden porcikája remegett, mégis gépelni kezdett. Beírt egy újabb szót: Lexy. Egy újabb oldallista jelent meg előtte, mire ő figyelmesen böngészni kezdte azokat. Már éppen kezdte volna feladni, mikor egy furcsa oldalra tévedt, ami a francia védelmi miniszter lányával foglalkozott. Erősebben koncentrált most, mint az elmúlt 2 órában bármikor. Lassan haladt lefelé, mire megtalálta, amit keresett. Keresztneve: Alexandra, beceneve: Lexy. Érezte, hogy végre jó nyomon jár. Megtalálta a születési időt is. Elgondolása szerint stimmelt, és talált pár képet is, amin rögtön felismert.

- Ez ő…- suttogta. Bill csak a képet bámulta és ő is biztos volt bent, hogy én vagyok. - … ő az! – emelte fel a hangját Tom – Megtaláltuk! – kiabálta boldogan. Az énekes egy mosollyal nyugtázta testvére boldogságát, majd ismét maga felé fordította a gépet és keresgélni kezdett.

- Megvan!

- Mi? Mi van meg? – nézett rá Tom. Nem is figyelte öccsét, csak azzal volt elfoglalva, hogy megtalálta az imádott lányt.

- Hogy hol van most.

- Hol?

- Itt Berlinben. Egész pontosan a … Hotel Wind-ben. És mindjárt megtudjuk a szobaszámot is! – elővette a mobilját, bepötyögött egy számot és tárcsázott. Tom a telefonhoz nyomta a fülét, hogy mindent halljon.

- Hotel Wind. Miben segíthetek? – hallották a vonal túlsó végéről.

- Jó napot! – kezdte Bill – A felettesével szeretnék beszélni.

- Természetesen. Egy pillanat türelmet! – pár másodperc csend, aztán egy mély férfihang szólt a vonalba.

- Friedrich Stein. Miben segíthetek?

- Jó napot, Friedrich! Bill Kaulitz vagyok.

- Üdvözlöm, Uram! Szállásra van szüksége?

- Nem. Ugye tudja, hogy ki vagyok?

- Persze, Uram! Tökéletesen.

- Remek! Az egyik barátom, akivel már régen találkoztam, maguknál szállt meg. Szeretném meglepni holnap, de szükségem lenne a szobaszámára.

- Sajnálom, Uram, de ilyen jellegű információt nem adhatok ki!

- Köztünk marad! – próbálkozott az énekes.

- Rendben. Kiről lenne szó?

- A francia védelmi miniszter lányáról, Alexan… - kezdte, de befejezni már nem tudta.

- Igen, igen! – vágott a szavába Friedrich – Megvan! 483-as szoba.

- Rendben, köszönöm! Viszlát! – letette.

- 483? – kérdezett vissza a gitáros.

- Jah!

- Kösz! – állt fel Tom, aztán az ajtóhoz ment és leszállt a buszról.

- Hé, Tom! Várj már! – rohant utána öccse.

- Nem várok. Végre megtaláltam és most nem fogom elengedni.

- Várj! – kapott utána Bill. – Már nagyon késő van és biztosan alszik. Majd holnap elmész hozzá.

- De mi van, ha elutaznak?

- Nem mennek el! A szüleinek holnapután tárgyalásuk lesz.

- De…

- Nincs de! Különben is! Szerinted örülni fog neked, ha az éjszaka közepén felrázod?

- Hát… - kezdte egy huncut vigyorral az arcán.

- Inkább ne válaszolj! Gyere! – az énekes elindult vissza a buszhoz, a rasztás pedig egy sóhaj után, de követte őt.

***

Másnap délelőtt fáradtan ébredtem. A fürdőbe mentem és a tükörbe nézve eléggé megriadtam. A szemeim duzzadtak voltak, az arcom sápadt volt, a hajam kócos. Csak árnyéka voltam önmagamnak. Miután a reggeli teendőimmel megvoltam, öltözni kezdtem.

***

Tom Kaulitz még mindig békésen szuszogott. Szinte egész este fent volt. Nem tudott elaludni, de valljuk be, nem is akart. Félt attól, hogy másnap reggel felkel és ráébred, hogy ez az egész csak egy álom volt. Bill már egy ideje fent volt, de a világért sem ébresztette volna fel bátyját. Féltette ikrét, nagyon is. Félt, hogy apró darabokra töröm Tom szívét. Belegondolt abba is, hogy már boldog vagyok valaki mással esetleg, vagy hogy talán én nem is érzek semmit Tom iránt. Emlékezett rá, hogy milyen boldog volt a gitáros abban a pár napban, mikor vele voltam. Aztán mikor az egyik reggel csak úgy eltűntem, egyetlen nyom nélkül, minden megváltozott. Tomnak már nem volt kedve többet csajozni, és már nem volt képes önfeledten nevetni. Én is sokat szenvedtem, de nem tehettem mást… Ha a rasztás többet tudott volna rólam, az csak újabb bonyodalmakhoz vezetett volna. Ez volt a legjobb megoldás.

***

Délelőtt elmentem vásárolni, hogy lefoglaljam magam egy kicsit. Reggel a recepciónál átadtak egy üzenetet a szüleimtől. Az volt a lényege, hogy valami halaszthatatlanul fontos dolguk van, én addig foglaljam el magam. Hát megtettem! Nem volt kedvem vásárolni, de nem akartam a szállodában maradni. Az idő repült, pedig én szívesen megállítottam volna. Nem akartam Jamesszel találkozni és legfőbbképpen nem akartam hozzámenni. Már magától is gondolattól is kirázott a hideg. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha elmennék innen. De hova? Tomhoz? Ő biztos nem látna szívesen, miután csak úgy, egyetlen szó nélkül leléptem. Végül úgy döntöttem, hogy nem csinálok semmit. Mármint… kinek jó az, ha lelépek? Senkinek! Jobb, ha maradok és… és majd kitalálok valamit!

***

- Te idióta! Miért nem keltettél fel?! – kiabált Tom ikrével, miközben próbálta magára rángatni a gatyáját – Tudod, hogy ez milyen fontos nekem!

- Persze, hogy tudom! Bocs! – hajtotta le a fejét az énekes.

- Mindegy, sietek! – elindult kifele.

- De ugye nincs harag? – kiabált utána Bill.

- Nincs, csak gyere már! – szólt vissza a gitáros, mire Bill utána szaladt.