1. rész

Tom Kaulitz a hotelszobájában ült és csak maga elé meredt. Elmélyülten gondolkozott azon, hogy miért kellett mindennek így történnie és hogy miért nem lehet boldog azzal, akivel akar.

Valahol, nem messze tőle, egy lány is ezen merengett. Egyszerre terültek el az ágyukon, behunyták a szemüket és egymásra gondoltak. „Vajon mit csinálhat most?” – kérdezték maguktól, de választ nem vártak. Egyszerre sóhajtottak fel. Szomorú sóhaj volt mindkettő,  és magányos.

***

- Tom! Gyere, indulunk! – nyitott be a gitáros szobájába Bill. A rasztás felült, és ikrére nézett szomorú szemeivel.

- Jól vagy? – ment hozzá közelebb az énekes és leült mellé.

- Nem – felelte csendesen.

- Hiányzik?

- Igen, nagyon. Szerinted találkozunk még valaha? – nézett a szemébe.

- Persze. Minden rendbe fog jönni, hidd el! – ölelte át a bátyját. S bár ő sem hitte el a szavait, mégis meg akarta nyugtatni testvérét.

***

- Kicsim! Gyere, induljunk! – nyitott be a lány szobájába az édesanyja. A lány felállt, szótlanul követte őt. Szüleivel együtt egy újabb üzleti vacsorára siettek. Beszálltak a szálloda előtt parkoló autóba és elindultak.

***

- Tom! Figyelj már egy kicsit jobban! – szólt rá David, a menedzserük, miután már ötödszörre próbálták el ugyanazt.

- Bocs, de ez ma nem megy!

- Koncentrálj, és menni fog! – rivallt rá.

- Nem érted, hogy nem megy?! – emelte fel a hangját, aztán letette a gitárját és lement a színpadról.

- Tom! Gyere vissza! – kiabált utána a menedzser, de a srác meg sem hallotta.

- Hagyd! Majd én! – szólt Bill és testvére után szaladt. Tudta, hogy hol keresse, és igaza is lett. A rasztás az öltöző kanapéján ült. A fekete lehuppant mellé és egy ideig csak figyelte.

- Szereted? – törte meg hirtelen a csendet.

- Mi? – nézett rá furcsán Tom.

- Szerelmes vagy? – kérdezte ismét.

- Igen… azt hiszem… - nézett a szemébe.

- Várj meg itt! – utasította, aztán felpattant és kiment a szobából.

***

- Jó estét! Jöjjenek be! Már nagyon várták Önöket! – nyitott ajtót az idős komornyik.

- Szabad a kabátját, Asszonyom?

- Köszönöm! – felelte a nő, miután lesegítette róla a kabátot.

- Jöjjenek! – indult el a bácsi, a család pedig követte.

- Áh! Szervusz Henry! – nyújtotta a kezét a házigazda.

- Michael! – rázta meg a másik. – Ő a feleségem, Lynette, ő pedig a lányunk, Alexandra.

- Hölgyeim! – kezet csókolt. – Örvendek!

- Úgy szint! – mosolygott Lynette és én is egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Szeretném bemutatni a fiamat, Jamest – mondta.

A másik szobából bejött a fiú. A srác pár évvel lehetett idősebb nálam. Rövid fekete haja volt, ami valószínűleg zselével volt belőve. Világoskék szemeiben a fiatalság tüze égett. Egy elegáns csíkos öltönyt viselt fekete inggel, a szemszínéhez tökéletesen illő nyakkendővel és egy méregdrága cipővel. A mozdulatai elegánsak voltak, látszott rajta az úri nevelés. Első ránézésre tökéletes, engem mégsem érdekelt. Más lányok a helyemben már rég kivetették volna rá a hálójukat, de én nem. A fiú odasétált hozzám és kezet csókolt nekem, aztán anyunak is.

- A vacsora tálalva! – jelezte az öreg úr, aki beengedett minket. Az étkezőbe mentünk, helyet foglaltunk és enni kezdtünk. Biztosan hallottátok már, hogy az idő gyorsan repül, ha jól szórakozunk. Nos, nekem minden egyes pillanat szenvedés volt. A vacsora alatt nem beszéltem, csak ha valaki kérdezett.  Óriási erőfeszítésembe került ott ülni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor nem úgy van. A lelkem mélyén ordítottam…

***

Tom még mindig csendben ült. Senki sem jött be, mióta Bill úgy elrohant. Várja meg itt. Mégis hova menne? Haza, ahol szinte minden a lányra emlékezteti? Vagy a parkba, ahol vele szokott sétálni? Várja meg! Amúgy sincs értelme elmennie, mert a fájdalom nem fog enyhülni. Hirtelen lenyomódott a kilincs, majd lassan kinyílt az ajtó és az énekes ismét belépett a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán a gitároshoz sétált és leült mellé.

- Megmondtam Davidnek, hogy nem vagy jól, ő pedig lemondja a koncertet.

- De a rajongók… - nézett a rasztás ikre szemébe.

- Megértik majd. Most ez különben sem fontos.

- Semmi értelme! – állt fel – Tudom, hogy úgysem lesz jobb! Akkor meg minek ez az egész? – elkezdett mászkálni.

- Hogy megkeressük! – mondta ki olyan egyszerűen Bill, mintha csak azt mondaná, hogy az ég kék.

- Mi?! – állt meg Tom és öccsére meredt.

- Jól hallottad. Meg fogjuk keresni! – a rasztás egy pillanatig még mozdulatlanul állt, aztán, mintha mi sem történt volna, elkezdett ismét fel- alá járkálni.

 - Beszélsz itt hülyeségeket! Nincs se egy telefonszámunk, se egy címünk. Sőt… még egy nevünk sincs! Semmink sincs róla!

- Az igaz! De tudjuk a becenevét és hogy hogy néz ki.

- Lehet, hogy nem is a beceneve volt, csak kitalálta. És lehet, hogy már teljesen máshogy néz ki. Hogy akarod megtalálni?

- Azt csak bízd rám. Különben sem tűnhetett csak úgy el!

- Pedig megtette! – nézett maga elé a gitáros elgondolkozva.

- Én akkor is megtalálom! – állt fel az énekes – Jössz?

Tom halványan elmosolyodott testvére elszántságán, aztán követte őt.

***

- Alexandra! Figyelsz te rám egyáltalán? – szólt anya egy kicsit hangosabban, miután visszaértünk a hotelbe a vendégségből.

- Sajnálom, csak kicsit fáradt vagyok! – magyarázkodtam – Miről volt szó?

- Jamesről. Ugye milyen finom úriember?

- Igen, az.

- Örülök, hogy így vélekedsz. Ugyanis, ha befejezted az iskolát, hozzámész feleségül.

- Mi? – döbbentem le – De hát nem is ismerem.

- Majd megismered. Holnap ismét velük vacsorázunk!

- De… nem szeretem.

- Így döntöttünk.

- De anya! Nem teheted ezt velem! – kiabáltam.

- Nem beszélhetsz így velem! – szólt rám emelt hangon. – A legjobbat akarom neked és James az. Akár tetszik, akár nem, hozzá fogsz menni.

Szó nélkül berohantam a szobámba, bezártam magam mögött az ajtót, az ágyra feküdtem és sírni kezdtem. Nem hittem el, hogy a saját anyám teszi ezt velem. Azt akarja, hogy boldogtalan legyek? Pedig Jamesszel csakis az leszek. Csak sírtam és sírtam, míg lassan elaludtam.