"Mind álarcot viselünk, különféle okokból. Néha azért veszünk fel egy álarcot, mert valójában eggyé szeretnénk válni vele. Néha azért viseljük, mert képtelenek vagyunk szembenézni azzal, ami alatta van. Néha azért viseljük, mert valaki más szeretne minket másnak látni. És néha azért viselünk álarcot, hogy ne derüljön fény személyünkre. De az a baj az álarcokkal, hogy bármelyik pillanatban leránthatják rólunk őket!"

Első maszk: Közömbösség

Hatalmas sebességgel száguldottunk végig az utakon, az autók között lavírozva a sávokban.  A teljesen letekert ablakok miatt a szél a hajunkba kapott, tincseinket cirógatta. A nap a kora őszi időjárásnak megfelelően vidáman sütött.  Csak az egyetem épülete előtt fékeztünk le. Mosolyogva szálltam ki az autóból, aztán körbepillantva nyugtáztam, hogy időben vagyok, mert mindenhol diákok mászkálnak még.  Megvártam, amíg Hiroto is kiszáll az ezüstszürke sportkocsiból és mellém lép.
- Kösz, hogy elhoztál, Hiro. Nélküled biztos elkéstem volna – mosolyogtam rá.
- Nincs mit – viszonozta a mosolyom. – Végülis, mire valók a barátok, ha nem arra, hogy segítsenek a bajban?
- Ühm, igazad van. Most mennem kell, Mika már vár rám.
- Rendben – bólintott. – Délután beszélünk?
- Majd hívlak – öleltem meg. – Vigyázz magadra! – Súgtam a nyakához bújva.
- Te is – karolta át a derekam, és még jobban magához húzott. Nyomott egy gyengéd puszit a nyakamra, aztán elengedett. – Menj, vagy a végén még tényleg elkésel – mosolygott rám.
- Rendben – nevettem, aztán elindultam az épület bejárata felé. Mielőtt beléptem volna, még visszapillantottam és intettem egyet. Átvágtam a hatalmas előcsarnokon, majd a lépcsőn a diákokat kerülgetve siettem fel az emeletre. Mika már a díszterem mellett várt rám mosolyogva. Vörösesbarna haja laza fonatban pihent a vállán, fekete miniszoknyát és halványrózsaszín blúzt viselt magassarkúval. Sötét szemei izgatottan csillogtak.
- Jó reggelt! Sajnálom, hogy késtem – hajoltam meg.
- Jó reggelt – hajolt meg ő is. - Semmi baj. Menjünk.
Bementünk az előadóterembe és helyet foglaltunk egy tetszőleges sorban. Mika szorgalmasan jegyzetelt mellettem, mialatt a tanár a tantárggyal kapcsolatos dolgokat ismertette, és a tematikát mutogatta. Én viszont egy betűt sem írtam. Az ilyen dolgokat könnyen megjegyzem, és év közben úgyis előkerül még, ami fontos. A sensei mindenkire rámosolyogott, mikor az óra végeztével elhaladtunk mellette, kifelé igyekezve. 
- És most mit csináljunk? Van még egy óránk a következő előadásig.
- Sétáljunk egyet. Olyan szép idő van – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott és bólintva beleegyezett.
Az egyetem környékén sétálgattunk, jelentéktelen dolgokról csacsogtunk és rengeteget nevettünk.  Mika már alsó középiskolában is az osztálytársam volt, de kezdetben nagyon ellenségesek voltunk egymással. Azt hiszem, nem is volt valódi oka, egyszerűen csak nem voltunk szimpatikusak a másiknak. Aztán egyik reggel mindketten lekéstük a metrót és mivel nem értünk volna be az első órára, beültünk egy kávézóba és beszélgetni kezdtünk. Az elején egy kissé tartózkodóak voltunk mindketten, és a beszélgetés is vontatottan indult, de a végén már barátnőkként indultunk el az iskolába. Rájöttünk, hogy nagyon is hasonlóak vagyunk mi ketten, és attól kezdve szinte elválaszthatatlanok lettünk. Az pedig külön öröm volt, hogy végül ugyanarra az egyetemre jöttünk.
A karórájára pillantott, majd nagyot sóhajtott.
- Vissza kellene mennünk, ha nem akarunk elkésni.
Bólintva indultam el, nyugtázva magamban, hogy gyorsan repül az idő, ha az ember jól szórakozik. Ha Mika nem figyelmeztet, biztos elkéstem volna most is. Kettőnk közül ő a precízebb, a szorgalmasabb.
Az épületben hatalmas volt a nyüzsgés. A hallgatók egymást kerülgetve igyekeztek órára, míg mások beszélgettek, nevetgéltek, ráérősen nézelődtek, sétálgattak. Az oldalsó lépcső felé vettük az irányt, ugyanis a főlépcsőn lehetetlennek tűnt felmenni a diáksereglet miatt, ám a kanyarban valaki megragadta a karomat és visszahúzott. Kérdőn fordultam hátra, a vigyorgó Junnal találtam szemben magam. Farmert viselt egyszerű fehér pólóval és szürke pulcsival, haja lezseren kócosra volt zselézve, mégis harmonikus összképet alkotott. Még mindig baromi jól nézett ki, de én már a falra másztam tőle.
- Mit akarsz, Jun?
- Egy randit ígértél nekem, ha jól rémlik. Szóval ráérsz délután? Elviszlek moziba.
- Jun – sóhajtottam fel. – Már százszor megmondtam, hogy én nem ígértem neked semmit. Azt csak te beszélted meg magaddal, én azt se tudtam, hogy mire bólintok rá. És ma délután amúgy sem érek rá. – Junnal még a felső középiskolában randiztam egyszer, és bár jól éreztem magam vele, azután az alkalom után idegesítően tapadni kezdett rám, és szinte a tulajdonának tekintett. A randink után még azt gondoltam, hogy szívesen járnék vele, de miután szinte a megszállottamként viselkedett, rájöttem, hogy csak megfojtana a viselkedésével, így nem randiztam vele újra.
- Teljesen mindegy, mert beleegyeztél. Akkor melyik nap lenne jó neked?
- Nem fogok randizni veled. Nem akarok tőled semmit. Most pedig engedj el, sietek.
- Engem senki sem rázhat le ilyen könnyen. Ne szórakozz velem! – Nézett rám komolyan, miközben a karomat megszorítva közelebb húzott magához.
- Te ne szórakozz velem! Eressz el, különben nagyon megbánod! – Sziszegtem dühösen.
- Tényleg? – Vigyorgott és még jobban magához húzott.
- Nem hallottad a hölgyet? Engedd el! – Hallottam meg egy számomra ismeretlen, ám nagyon kellemes férfihangot, aztán a szorítás megszűnt a karomról, és már csak az idegen fiú hátát láttam, aki beállt elém.
- Te meg kinek képzeled magad, hogy beleszólsz más dolgába? – Dühöngött Jun.  Túl jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, ha ez így folytatódik, verekedni kezd majd.
- Figyelj Jun! – Léptem ki az ismeretlen mögül és egyenesen a szemében néztem. – Ne rendezz jelenetet, csak menj el, kérlek!
- Rendben – sóhajtott fel, aztán rám mosolygott. – De még találkozunk- intett és azonnal távozott is.
- Sejtettem – sóhajtottam lemondóan, majd kíváncsian fordultam meg. Ott állt előttem Ő, fekete farmerban, fehér-fekete mintás pólóban és kék pulcsiban. Vörösesbarna haja precízen elrendezve, néhány tincs sötét szemébe lógott, ami olyan lenyűgözően csillogott.
- Jól vagy? – Kérdezte, és a hangja inkább unottnak, közömbösnek, mintsem érdeklődőnek tűnt.
- Igen. Köszönöm a segítséget, de egyedül is megoldottam volna.
- Értem – bólintott, majd sarkon fordult és egy szó nélkül ott hagyott.  Én pedig csak bámultam utána.
- Ő Hanazawa Rui. Egy nagy kereskedelmi cég örököse, ami első és második helyen áll a világpiacon – magyarázta Mika mellém lépve.
- Nem mintha engem ez érdekelne – mondtam érdektelenül, aztán elszakítottam a pillantásom a távolodó alaktól és elindultam felfelé a lépcsőn.
- Na persze – nevetett a barátnőm.

***

Ezután az alkalom után két hét is eltelt, mire újra láttam. És noha szavakkal bőszen tagadtam, hogy érdekelne, a tekintetem mindig Őt kereste – magam sem értem, miért.  Az egyetem közelében lévő kávézóban üldögéltem néhány csoporttársammal és forrócsokit iszogattam, mikor a bejárat feletti csengő vidám hanggal jelezte az új érkezőt. Az ajtó felé néztem, ahol megpillantottam Őt egy másik fiúval. Meg kellett állapítanom, hogy ismét nagyon jól néz ki. De a másik srác sem volt egy elhanyagolható jelenség. Magas volt, kissé izmos, látszott rajta, hogy sportol valamit. Farmert viselt fehér pólóval és bőrdzsekivel. Fekete haja gondosan beállítva, szemei vidáman csillogtak. A pulthoz mentek, rendeltek valamit, aztán a srác körülnézett és mosolyogva elindult felénk.
- Sziasztok! – Köszönt, és udvariasan meghajolt. – Rég láttalak, Keisuke. Mi van veled? – Fordult a társaságunk egyetlen fiútagja felé.
- Jól vagyok, köszönöm. Minden oké. És veled?
- Velem is minden rendben – mosolyodott el, aztán körbejártatta a tekintetét a lányokon.  – De milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam a gyönyörű hölgyeknek. A nevem Taku Yujiro. Örvendek. A barátom pedig Hanazawa Rui.
- Én Shimizo Haru vagyok.
- Én pedig Fuwa Izumo – mutatkoztak be mosolyogva a többiek.
- És téged hogy hívnak? – Pillantott rám kérdőn Yujiro. Válasz helyett csak vállat vontam és minden figyelmem a forrócsokinak szenteltem. Minek mutatkozzak be valakinek, ha úgyis csak pár percet töltök vele? Néhányan talán bunkónak gondolnak, de tévednek. Ez szimplán csak közömbösség. Az én hátteremmel néha muszáj így viselkednem. Nem adhatom ki magam mindig mindenkinek.
- Ő Hayami Ayrin – válaszolt vigyorogva Keisuke. – Ne vedd a szívedre, hogy nem mutatkozott be.
- Jól gondolom, hogy te vagy a Hayami Ékszerház örököse? – Nagy, érdeklődő szemekkel nézett rám, mire én csak bólintottam és előkapartam egy füzetet és egy tollat a táskámból. – Akkor már értem, miért nem akartad elárulni a neved.
- Nem ültök le hozzánk? – Kérdezte Keisuke. Yujiro mosolyogva bólintott, és helyet foglalt mellettem, Rui pedig velem szemben ült le. A beszélgetést ezután már nem igazán követtem nyomon, csak néha hallottam egy-egy mondatfoszlányt. Az írás teljesen lekötött.
- Ti ketten teljesen egyformák vagytok – hallottam közvetlenül a fülem mellett a mondatot, ami gondolataim kusza hálóján áthaladva eljutott az agyamig is. Érdeklődve néztem fel, Yujiro közvetlenül mellettem ült.
- Mi? – Néztem rá értetlenül.
- Te meg Rui – bökött a fejével a fiú felé. Odakaptam a fejem. Rui a neve hallatára érdeklődve nézett fel a könyvből, amit olvasott. – Egyformák vagytok. Nem igaz, Kei?
- De – bólintott.
- Totál antiszociálisak – fűzte hozzá az egyik lány, de én egyáltalán nem törődtem vele.
- Mit írsz? – Hajolt közelebb Yujiro, hogy belenézzen a füzetembe, de becsuktam, mielőtt bármit is láthatott volna. Vállat vontam. Nem tartozik rá, akkor meg miért válaszolnék?
- Dalszöveget – fecsegte Haru, és bájosan pislogott a fiúra. Hihetetlen. Ha én nem mondok semmit, akkor ő miért? Bele sem gondolt, hogy én talán nem akarom ezt megosztani velük? – Ayrin egy zenekarban énekel és ő írja a dalaikhoz a szöveget – folytatta. Nagyszerű. Még valami mást esetleg?
- Tényleg? Hűha. Ez nagyon jól hangzik. Megnézhetem, amit írtál?
- Nem. Amíg nem vagyok kész vele, addig senkinek sem mutatom meg. És különben is, a bandának kell először látnia, nem egy külsősnek.
Keisuke a válaszom hallatán felnevetett. A tekintetem Ruira tévedt. A szemei őszinte kíváncsiságot tükröztek.  Most először láttam Őt ilyennek, és azt gondoltam, a többieknek talán igazuk van, és tényleg hasonlítunk.