Rengeteg szenvedés másfél óra gyönyörért… de bármikor végigcsinálnám

Életem egyik meghatározó napjának a beszámolója érkezett el. Erre a napra vártam már október 31 óta. Hihetetlen, hogy mennyit vártam erre.

2010. március 30. Kelés reggel fél hatkor. Az ébredés egy rémálom volt, ugyanis a csajokkal az este nagy részét átdumáltuk és amúgy is utálok korán kelni. Volt másfél órám, hogy mindennel elkészüljek. Még szerencse, hogy előre kitaláltam a ruhám és a sminkem, különben biztos nem készültem volna el.

Reggel hét. Bepakolás a kocsiba. Mindent ellenőriztünk. Koncertjegy megvan, fényképezőgép megvan. Akkor indulás. Út közben még cseppet sem éreztem magam izgatottnak a koncert miatt, de mert nem voltam álmos. Ráhangolásképp TH-t hallgattam a lejátszómon. A GPS hál’ istennek minden gond nélkül elnavigált minket a parkolóházig. Letettük a kocsi, vettünk jegyet és próbáltunk tájékozódni. Kis segítséggel megtaláltuk a metróállomást, amivel szinte a csarnokig elmentünk. Először majdnem elindultunk a rossz irányba. De kértünk útbaigazítást és végül elértük a célt. Stadthalle. Fél 11. A csarnok előtt már kb 200-300 rajongó várakozott. A hosszú sorban aztán sikerült megtalálnunk a többieket és beálltunk melléjük. Kezdődhet az egészben a legrosszabb, a szinte véget nem érő várakozás. Az idő szinte csigalassúsággal vánszorog. Azt hiszed, hogy eltelt fél óra és a telód kijelzőjére nézve észreveszed, hogy csak tíz perc volt.

A koncertekben amúgy az az egyik legjobb dolog, hogy rengeteg új embert ismerhetsz meg a várakozás közben, akikkel talán soha nem találkoznál. Most is nagyon jóban lettem két lánnyal, akik baromi jó fejek. Furcsa, mert együtt töltöttünk egy napot és mégis sokkal jobban megszerettem őket, mert pár embert pl az osztálytársaim közül. Egész nap együtt untuk a fejünk. Délután kettőig még csak elvoltunk, de utána kínszenvedés volt az egész. Ötpercenként nézegettük az óránk és azt hittük, hogy sosem jön el a 6 óra. Délután megérkeztek a fanclubosok és kiosztották az alien fejeket a fanakcióhoz. Utána kaptunk a szervezőktől karszalagot. Aztán mikor meghallottuk, hogy fél 7-kor fognak beengedni minket, azt hittük, hogy rosszul leszünk. De szerencsére ez csak pletyka volt.

A turnébuszok kétszer is elmentek a csarnok előtt, mire mindenki sikítozni kezdett. Láttunk egy pasit, aki egy aranyos kutyust sétáltatott és azt beszéltük a csajokkal, hogy lehet, hogy az ikrek kutyája volt. Andreas is ott sétált el a kordonok mellett, legalábbis a srác kajakra úgy nézett ki. Nem tudom ő volt-e, mindenesetre senki sem figyelt fel rá.

A szervezés nem volt olyan rossz, de volt pár számomra érthetetlen dolog. A sorszámozás egy nagy baromság volt. Mert hiába mehettek be ők először, attól még a csarnokban az kerül előbbre, akinek nagy a pofája x)

6-kor aztán megkezdődött az igazi küzdés. Szinte pontosan elkezdtek beengedni minket. Nem elég az egész napos várakozás, még a bejutásnál is küzdeni kell. Szinte összepréseltek azért, hogy előbbre jussanak. Könyökök fúródtak a bordámba, nekinyomtak a kordonnak. Szorítottam a csajok kezét, nehogy elveszítsük egymást. Azt hiszitek az élet kemény? Próbáljatok bejutni egy Tokio Hotel koncertre és rájöttök, hogy az élet ahhoz a küzdéshez képest kismiska. Úgy futottunk, mintha az életünk múlna ezen. Beérve aztán megkezdődött a furakodás. Mindenki a legjobb helyre akart állni, lehető legközelebb a kedvenceihez. Furcsa, hogy akik kint várakozva még jókedvűen csevegtek, most mégis szinte ellenségekké váltak. Mindenki a saját érdekeit nézi.

Elfoglaltuk a legjobb helyet Tom előtt, kb. az 5-6. sorban. És még levegőhöz is jutottunk. A többiek előbbre furakodtak, de mi a Ninával maradtunk. Nem akartunk a koncert közben rosszul lenni. Elfogott az a várakozó érzés, hogy kezdődjön már. Folyamatosan szólt a zene, rettenetesen meleg volt. Legyeztük magunkat az alienekkel, nehogy elájuljunk. Aztán mikor megszólalt a WBMW remix, mindenki sikítani és énekelni kezdett.

8 óra. Sehol senki. Már mindenki a srácokat akarja, a rajongók egyre türelmetlenebbek. A függöny hullámzik, majd hirtelen lehull…